Szaván fogni Bartókot

A lemez kulcsát egy rövid idézet adja meg, amely az ötödik szám vége felé hallható. Archív felvételről maga Bartók szólal meg, jellegzetes, nyugodt hangját a sűrű, improvizatív zenei szövet mögül halljuk, a hangminta többször is ismétlődik: „If by abstract music you mean absolute music, without a program…” Az idézet egy 1944-es New York-i rádióinterjúból származik, s Bartók arra a kérdésre válaszol, vajon op. 14-es Szvitjét absztrakt zenének tartja-e. „Ha absztrakt zenén a program nélküli abszolút zenét érti – válaszolja –, akkor igen.” Bartók kifejti, hogy a darabban nincs népi dallam, minden téma a saját ötlete, vagyis – tehetjük hozzá – a zene nem utal semmi önmagán túlira, így a 19. századi német zeneesztétika fogalmai szerint abszolút zenének minősül. Az interjú egy későbbi pontján aztán jellegzetes módon tér ki Bartók egy újabb kérdés elől, amely arra vonatkozik, hogy az Este a székelyeknél című zongoradarab vajon miről szól. Bartók nem a kérdésre válaszol, hanem a tétel absztrakt struktúrájáról kezd beszélni, mintha zenéje pusztán elvont hangzó szerkezet volna, semmi más. Csakhogy bárki, aki életében akár egyetlen Bartók művet is hallott értő előadásban, esetleg találkozott olyan hangfelvétellel, amelyen maga Bartók játssza saját zenéjét, érezheti azt, amit számos jelentős kutató is alátámaszt, hogy néhány kivételtől eltekintve Bartók műveinek mindig van valamilyen többé-kevésbé rejtett üzenete. Zenéi mindig szólnak valamiről. Hogy ettől függetlenül tökéletes akusztikus kristályszerkezetekről is van szó, az legfeljebb a kompozíciók technikai szintjét érinti – miközben persze ez teszi Bartókot minden idők egyik legjelentősebb zeneszerzőjévé –, a hallgató számára azonban nincs túlzott jelentősége. Ami számít, az a primer élmény, ahogyan Bartók a zenéje révén felemel és a mélybe taszít, kérdőre von és válaszokra sarkall, megszorongat és vigasztalást nyújt, ahogyan folyamatos mozgásban tartja érzelmeinket és intellektusunkat.

A Modern Art Orchestra szaván fogja Bartókot. A lemezen big-bandre hangszerelve szólal meg a Tizenöt magyar parasztdal, ez az 1914 és 1918 között keletkezett, 1920-ban publikált zongoramű, amelyben az 1910-es évek során gyűjtött, számára legkedvesebb dallamokat dolgozza fel Bartók. A hangszerelők – Bacsó Kristóf, Ávéd János, Subicz Gábor és Fekete-Kovács Kornél, valamennyien a Modern Art Orchestra szólistái – maximálisan tiszteletben tartják a bartóki zongoraanyagot. Egyetlen hangot nem adnak hozzá az egyes tételekhez, nem tesznek mást, mint a legelmélyültebb szépirodalmi fordítók: az eredetihez a lehető legnagyobb mértékben hűen ültetik át a zongora nyelvét a nagyzenekar nyelvére. A tételek között ugyanakkor különböző mértékben kötött improvizációk hangzanak el, amelyek a kortárs zene, a jazz, és a népzene elemeit felhasználva kommentálják az eredeti bartóki gondolatokat. És ebben az esetben az alapgondolat sohasem absztrakt: az eredeti népdalok szövege nyomán ugyanis tökéletesen világossá válik az, amit Bartók feldolgozása amúgy is sejtet, hogy az adott népdal miről is szól.

Az improvizációk révén a lemez nemcsak megfejti (vagy kifejti) a bartóki gondolatokat, hanem az első hangtól az utolsóig Bartók szellemiségét is közvetíti. Egy 1942-es tanulmányában Bartók a következőket írja a népzene fejlődése kapcsán: „A kínai fal mesterséges felépítése, egyik népnek a másiktól való elválasztása nem sok jóval biztat a népzene fejlődésére nézve. Idegen befolyás elől való teljes elzárkózás stagnálást jelent; jól asszimilált idegen hatások lehetőséget adnak a gazdagodásra.” Aktuális szavak. És tökéletesen leírják e lemez egyik legfőbb erényét. A szólisták ugyanis különböző zenei világokat, kultúrákat képviselnek, s a „jól asszimilált idegen hatások” végül valóban lenyűgöző gazdagságot teremtenek. A legendás szaxofonos (és fuvolista), a New York-i David Liebman az amerikai jazz egyik legjelentősebb alakja, Bartók zenéjének régi tisztelője (egyik nagyapja magyar volt, a 20. század elején vándorolt ki Amerikába), Dresch Mihály az összekötő kapocs a jazz és a népzene között, Lukács Miklós „all round” művész, ő a kortárs zenei hangzásokat és gondolkodást hozza magával, Gőz László ugyancsak a kortárs zene felől (is) érkezik, s érkeznek vele az elektronikus hangzások, a hangjával mindenre és minden elképzelhetetlenre is képes énekesnő, Harcsa Veronika pedig a vokális dimenziót emeli be a zene által teremtett instrumentális térbe.

A népdalok túlnyomó részének szövege rendkívül sűrű, egy-egy szó, szókép, gondolat egész világokra nyit ajtót. „Megkötöm lovamat / Szomorú fűzfához, / Lehajtom fejemet / Két első lábához // Lehajtom fejemet / A babám ölébe, / Hullajtom könnyeim / Rózsás kötényébe” – így szól annak a népdalnak a szövege, amelyet a Tizenöt magyar parasztdal élére [1] állított Bartók (a dallam más szövegekkel is ismert, 1918-ban Bartók így gyűjtötte az Észak-Alföldi kisvárosban, Újszászon). Az eredeti formájában megszólaló, gyönyörű D-dór dallamot sűrű harmóniákba öltözteti Bartók, és ezek a fanyar, érzékeny, kifejező akkordok tökéletesen illusztrálják a szövegben megénekelt szomorúságot. Hogy mi az oka a bánatnak, a könnyek hullásának, nem tudjuk, nincs történet, csak a tragédia okozta katarzis, és a lelki teher súlyát, a síráshoz vezető felindultság érzetét hihetetlen erővel közvetíti Bartók zenéje. A tétel végén a zene nem áll meg, a zenekar hangfoszlányai fölött a szaxofon kezd monologizálni: szavak nélkül mintha a népdalt folytatná, miközben az elektronikusan módosított zenekari hangok a háttérben emlékképekként alakítják az egyre intenzívebbé váló zenei folyamatot. Szünet nélkül érkezünk a második dalba [2] – „Kit virágom rózsát adott” –, Bartók feldolgozásában a dallam kétszer szólal meg, a hangszerelésben először szaxofonon halljuk, másodszor tubán, s ez utóbbi hallatán a hallgató úgy érezheti, hogy Bartók operája, A kékszakállú herceg vára hangzásvidékén jár. A népdal témája, miként az operáé, a magány, ahogy erről szól a harmadik dal is, amelybe rendkívül drámai improvizatív szakasz vezet el. A legmélyebb regiszterben, mintha a föld nyílt volna meg, megszólal egy orgonapont, a basszustrombita magányos monológba kezd, miközben a háttérben a „Meg kell a búzának érni” kezdetű népdal szól hangfelvételről, mégpedig a legjelentősebb magyar néprajzkutatók egyikének, Kallós Zoltánnak (1926–2018) a gyűjtéséből. Egyszerre alakot ölt a zene, s egy másik Kallós-gyűjtés nyomán szenvedélyes szaxofonszóló indul, amelyhez fokozatosan csatlakozik a többi hangszer, kollektív siratót hallunk, együtt zokog az egész zenekar. „Meg kell a búzának érni, / ha mindennap meleg éri, / s meg kell szívemnek hasadni, / ha mindennap bánat éri” – így szól a harmadik dallam szövege, a bartóki feldolgozás [3] nagyon egyszerű, ennek megfelelő a hangszerelés is, a kíséretet gitár és zongora játssza, a dallamot tárogató (ez a szaxofonnal rokon, 19. századi magyar hangszer). Rövid szóló után máris a negyedik dalban találjuk magunkat [4]: „Kék nefelejcs ráhajlott a vállamra, / Édesanyám elcsapott a világba” – a téma továbbra is a magány, a kirekesztettség, de az improvizatív kommentár mégsem tűnik kedveszegettnek. Lehet, hogy világgá kellett menni, de a fuhunnak (ennek a Dresch Mihály által feltalált, klarinétszerű, de furulyahangú hangszernek) pillanatokon belül társává szegődik a szaxofon és a cimbalom, együtt csatangolnak a zenei térben, és közös erővel képesek úrrá lenni a nehézségeken.

Bartók az első négy dalt ciklusként komponálta meg, a művön belül saját címet adott nekik – Négy régi keserves –, az ötödik és a hatodik dal azonban külön áll, s egymással is erőteljes kontrasztot alkot. „Feleségem olyan tiszta, egyszer mosdik egy hónapba” – így kezdődik az ötödik dal [5] ironikus szövege, s a dallam nagyzenekari verziója bizonyos pillanatokban cirkuszi allúziókat kelt (Stravinsky cirkuszi zenéit idézi a hangzás). De hát nem a cirkuszt tekinthetjük-e az élet – vagy akár a házasélet – egyik legpontosabb metaforájának? Ha Bartók feldolgozásában a népdal a házaséletet a fonákjáról mutatja, a dalt követő improvizáció megkomolyodik, a hihetetlenül érzékeny zenekari kíséret előterében a szaxofonszóló kezdetben mintha a házasélet színét, sőt színeit énekelné meg szavak nélkül, aztán erőre kap a cimbalom, és billegő 5/4-ben vitatkozni kezd a szaxofonnal. Az egyre intenzívebb perpatvar hátterében halljuk többször is Bartók fent idézett szavait zenéjének absztrakt jellegéről.

A Tizenöt magyar parasztdal középpontjában az Angoli Borbála történetét elbeszélő, megrázóan szép ballada áll [6], Bartók talán legkedvesebb tétele a ciklusból (gyakran játszotta koncerten, olykor a többi tétel nélkül is). 1918. szeptember 5-én írja feleségének, Ziegler Mártának, hogy megharmonizálta a híres balladát, amelyet a tizennyolc éves Ökrös Róza előadásában hallott, s jegyzett le még a nyár folyamán a Békés megyei Vésztőn: „[…] ilyet magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció” – lelkesedik a levelében. A teherbe esett, s ezért halállal büntetett lány története számos nemzet folklórjából ismert. A magyar verzióban az anya észreveszi, hogy a lány ruhája „elül kurtábbodik, hátul hosszabbodik”, végül kiderül róla, hogy állapotos. A szégyent elviselni képtelen anya halálba küldi a lányát, aki hiába üzen kedvesének, a fiú késve érkezik. A szerelmét – és közös gyereküket – elvesztő fiú képtelen feldolgozni a tragédiát, öngyilkos lesz: „Vérem a véreddel / Egy patakot mosson, / Szívem a szíveddel / Egy sírban nyugodjon” . Ez a tétel az egyetlen a lemezen, amely önmagában áll, improvizatív kommentár nélkül.

A Tizenöt magyar parasztdal utolsó kilenc tételét Régi táncdalok címen egyetlen ciklusba rendezte Bartók. Szinte valamennyi úgynevezett duda-nóta, vagyis Bartók egyik legkedvesebb hangszerén instrumentális formában is gyakran előadott, élénk, táncos dallamokról van szó. A hetedik dalt [7] Bartók több szöveggel is lejegyezte 1910-es ipolysági gyűjtése során, s az egyik szöveg ezúttal is komoly témát érint: „Nincs Simonnak siratója / Nincs is annak pártfogója; / Cifra szűre koporsója / Bikkfa levél takarója” . Bartók erősen ritmikus feldolgozását követően elektronikusan eltorzított zenekari hangzás előterében indul a szaxofonszóló, amely aztán egy agresszív zongora-ostinato fölött egyre kétségbeesettebbé válik. A következő dal [8] szövege és dallama egyaránt nagyon egyszerű: „Felmentem a szilvafára, / Elrepedt a gatyám szára” . Nemcsak zenekaron, hanem nosztalgiaszerűen, széttöredezve énekhangon is halljuk a dallamot, erre rakódik rá – mintha emlékképek vetülnének egymásra – az improvizatív szaxofonszóló és a zenekari kíséret. Lendületes feldolgozásban szólal meg a teljes zenekaron a kilencedik dal [9] – „Erre kakas, erre tyúk / erre van a gyalogút” –, de a Bartók-tétel elhangzása után néhány tutti-akkord megakasztja a zenei folyamatot: effektekkel megtámogatott trombitaszóló talál vissza a dallam jellegzetes ritmussejtjéhez, s ebből alakul ki a mind nagyobb szabású hangzás, amely szünet nélkül vezet át a következő tételbe, a tücsök és a légy lakodalmáról szóló mulatságos szövegű népdalba [10]. Bartók egybekomponálta a két dalt, vagyis újra megszólal az „Erre kakas, erre tyúk” dallama, a Modern Art Orchestra lemezén az utolsó ütemek ráadásul többször is. Különböző felvételekről halljuk ezt a néhány taktust, először a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában (Bartók saját, szimfonikus hangszerelésében), aztán különböző zongoristák tolmácsolásában: Bartók Béla, Kocsis Zoltán, Gődény Márta, egy kisgyerek, Fischer Annie, Szvjatoszlav Richter, Földes Andor majd újra Kocsis Zoltán felvétele követi egymást, hogy aztán néhány méltóságteljes akkord után elinduljon a zongora improvizációja. A költői, himnikus hangvételű, már-már időn túli szóló végén népi jellegű anyag szólal meg, tökéletes zenei periódus, ismerős, mégsem világos, hogy melyik népdalról is van szó. Amikor a sampler visszafelé (rákfordításban) játssza le, akkor ismeri fel az ember, hogy ez a tizenegyedik tétel dallama [11], amit a következő szöveggel gyűjtött Bartók 1910-ben az észak-magyarországi Nagymegyeren: „Nem vagy leány, nem vagy / Nem mersz megcsókulnyi, / Talán azt gondulod, / Nem tuom visszaannyi // Vissza tudom annyi, / Meg tullak csolkulnyi / Szép piros hajnalba / Meg tullak csokulnyi.” Az oda-vissza lefutó dallam gyönyörű szimbóluma a férfi-női viszony reciprocitásának. Miután a dallam véget ér, hosszabb levegővétel után a dob és a bőgő kezd bele egy érzéki groove-ba, amely fölött egyre eksztatikusabb szaxofonszóló bontakozik ki.

A tizenkettedik és tizenharmadik dalt Bartók ismét egybekomponálta: a „Beteg asszony, fáradt legény / Húzd meg nekem, cigánylegény / hajahaj” kezdetű dallam ütemenként váltja a 3/4-es és 2/4-es metrumot [12], a „Sári lovam fakó” kezdetű dallam [13] végig ugyanabban a metrumban áll. Csakhogy a zenekari hangszerelésben a bőgő és a zongora ez utóbbinak a 2/4-es metrumát 3/4-es lüktetéssel szabdalja szét, izgalmas polimetriát hozva létre. Az utolsó előtti dal [14] az izsapi lányok vicces történetét beszéli el – a lányok bálra készülnek, gombócot készítenek, ám azt végül mind a bíró kutyája eszi meg –, s Bartók zongoraverziója éppoly színes, mint a hangszerelés. Az improvizatív kommentár ebben az esetben messzire távolodik a dallam hangulatától: a hosszan kitartott B-hang fölött megszólaló, szöveg nélküli énekhang és a vele összesimuló dudaszólam meditatív atmoszférát teremt. A zárótétel egy hangszeres dudanótán alapul, Bartók elképesztő érzékkel emeli át a zongorára a duda virtuóz dürrögését.

A Modern Art Orchestra verziójában a fuhun és cimbalom hátborzongatóan intenzív dialógusa vezeti fel a tételt, de talán jobban leírja a jelenetet, ha párhuzamos monológokról beszélünk. A teljes zenekaron megszólaló dudanótával azonban nem ér véget a lemez. A záróakkord után egy mély D-hang szólal meg, visszatértünk az első dal hangneméhez, és a fuhun magányos éneke zárja a bartóki univerzumban tett utazásunkat.

Felmerül az emberben a kérdés, vajon mi is a lemez műfaja. Jazz? Népzene? Klasszikus? Mindegyik, ami persze azt is jelenti, hogy egyik sem. És e tekintetben nagyon is 21. századi albumról van szó, hiszen véget ért a műfajok kora. Autentikus népzene gyakorlatilag már nem létezik, felfalta a civilizáció, a klasszikus zene ugyan mutat még életjeleket, de élettere a hangversenytermek rezervátumára szűkült, s ha a tág értelemben vett jazz népszerű is, művészi formájában erőteljes lépéseket tett, hogy maga is a klasszikus zene „rezervátumlétére” legyen kárhoztatva. Búslakodásra persze semmi ok, mert ha képesek vagyunk kilépni műfaji komfortzónánkból, ott várnak minket az olyan csodák, mint a Modern Art Orchestra Bartók- lemeze.

Fazekas Gergely

Köszönet:
Bognár Tamás, Wallner György, Szabó Viktor, Gáspár Anna, Ágoston Eszter, Blaskó Ábris.

Köszönjük minden muzsikusnak, aki teljes valójával hozzájárult ehhez a zenéhez, amit közösen alkottunk. Köszönjük Szilágyi Miklósnak, aki nélkül a hangszereink nem szólhatnának így.