Csáth Géza, aki előszeretettel hangoztatta, az ópiummal milyen hatékonyan tudja kicselezni az időt, gyakran az írást is időutazásra használta. Tegyük föl, hogy nem csak visszafelé, a gyermeki tudat labirintusába, de előre, a jövőbe is be-be tudott nézni a betűk ablakain keresztül, és most, amikor írói alteregói, a Vass-fiúk belépnek a varázsló kertjébe, (lásd azonos című novelláját) a bódító virágillat mellett valami hasonlóan érzéki élmény éri őt: a zöld zsalus ablakok mögül zongoraszó hallatszik. Csáth talán meglepetten konstatálná, hogy, miként ő a betűket és szavakat, úgy ez a valaki a zongorabillentyűket képes dimenziókapuként használni.

 

Irigykedve figyelné, hogy a hangok titokzatos varázslójának még a leírt szó erejére sincs szüksége ahhoz, hogy a tudatalatti árnyékosabb tereibe bevezessen, és ott elidőzzön, majd meglepetésszerűen lámpát gyújtson, villódzó-vibráló fényfestményt vetítve az érzékelt valóság foszlányaiból a tudat poros falára. A vajdasági író – aki korábban hegedűművésznek készült – amúgy is tiszteletteljes csodálattal szólt idevágó esszéiben a zenészekről, akiknek művészete önreferenciális, és mindenféle előzetes ismeret nélkül is zsigerileg hat.

 

Felételezzük, hogy most mégis egy olyasvalakivel találja magát szemben fiktív írói világának még fiktívebb meghosszabbításában, aki 2020-ban a lemezén két kompozíciójával is rá, és erre a bizonyos szabadkai kertre utal, és aki nem mellesleg néhány kilométerre tőle, Újvidéken született. Az immár több évtizede Franciaországban élő Tickmayer István a Trió Kontraszt jelen lemezére csupa olyan kompozíciót ültetett, amik hasonlóképpen oltják egymásba az alkotó fantázia múltját és jelenét, mint amilyen plasztikussággal Csáth Géza képes volt ebben a korai novellában egymásra vetíteni a gyermeki asszociatív, és a felnőtt művészi tudatműködést. Ahogy a varázsló kertjében is „százféle virágillat tevődött össze”, úgy ebben az ültetvényben is olyan fajok teremnek egymás mellett, amik ebben a társításban legfeljebb egy zenei botanikus kertben volnának fellelhetők. Mintha bambusz nőne egy nyírségi ősalmás közepén. Itt mégis életképes oltvány születik a szabad- és kortárszenéből, az alkalmazott színházi- és tánczenéből, valamint a jazzből, na meg azokból a (mű)fajokból, amiket hiába keresünk a zenei határozóban.

 

A dolog nyitja talán éppen az a térbeli és időbeli távolság, amivel itt a zenei elbeszélő, Tickmayer, műve belső valóságát kezeli. Térbeli, mert – ahogy arra már ő is korán ráeszmélt – határon túli születése révén alapélménye a kultúraközöttiség, ami nemcsak a beszélt, de a zenei nyelvek tekintetében is meghatározta identitását. „Lassan, de biztosan felismertem, hogy professzionális idegen lettem. (...) Mostanra ez a természetes létállapot, ez a „közöttiség”, és az, hogy egy kissé mindkét oldalon idegen vagyok, tudat alatt, de magától értetődően befolyásolta egész személyiségemet és zenei nyelvemet” – olvashatjuk ide vonatkozó gondolatait a Somewhere…in...Between című esszéjében. Ha visszamegyünk a varázsló házába, előfordulhat, hogy éppen 1997 nyarán találjuk ott őt, amint Kurtág György: Hat darab harsonára és zongorára című művének ősbemutatójára gyakorol, és ebben a pillanatban még egészen szürreálisnak hat számára a   kontraszt, ami a burjánzó vajdasági kert virágillata, és az ősbemutató leendő helyszíne, az amszterdami koncertterem eleganciája között feszül. Belegondolva nagy távolságokat foghatott át olyankor is, amikor például a Hágai Királyi Konzervatóriumból vakációra hazautazott, és a családi ebéd után a rádió szerb adásában meg-megütötték fülét a balkáni ritmusok és hangskálák. Úgy képzelem, ez a sokféle szín először akkor került helyére a belső palettán, amikor Budapesten Szabados György holdudvarában találta magát, ahol triója alapító tagjait, Grencsó István szaxofonost és Geröly Tamás dobost is megismerte, igaz, mára utóbbi helyén a fiatalabb generáció képviselőjét, a kiváló Miklós Szilvesztert találjuk. Mostanra viszont ez a népzenei gyökerű, szabadzenei iskola és nyelv is egy lett a kert megannyi színe közül. Mindezt az időbeli távolság is indokolja.

 

Tickmayer István magát ugyanis a beethoveni típusú zeneszerzők közé sorolja, vagyis azokhoz, akik a mozarti gyorstollúakkal szemben éveken át együtt élnek a művükkel, a végsőkig csiszolgatják, tökéletesítik azt, mintha csak saját életük filmzenéjét írnák jelen időben. E lemezen is több évtizede elültetett zenei palántákból lett az, ami, de a kertész munkája immár egy bonsai mesterére hasonlít, aki elképesztő irányokba képes hajlítani az organikus matériát. Meg aztán ott vannak a zenésztársak, és a Pillanat, akik metszőollójukkal folyamatosan lesben állnak, és a legváratlanabb módokon indítják el új irányba a zenei indák növekedését. Az éveken át tökéletesített, írott zene, ha úgy tetszik, a kompozíciók gyökérzete biztosítja az erőt e lemez darabjaihoz, amik így nemcsak az improvizáció, de az újbóli és újbóli hallgatás próbáját is kiállják, sőt kívánják is azt a nagy horderejű szelet, a zenésztársak provokatív jelenlétét, amiben megerősödhetnek.

 

A szerző pedig most, hogy felnevelte ezeket a csemetéket, könnyű lélekkel és biztos kézzel vágja le a virágokat, és nyújtja át azokat zenésztársaival a hallgatónak. Van ebben keserédesség, de az élet és a művészet végességtudatából származó irónia is. Ez a halkan zümmögő, és az egész zenei kertben szinte észrevétlen bogárként jelenlévő humor az, ami miatt a hallgató nem tud nem odafigyelni a darabokra, és ami folyamatos éberségre készteti őt. Tickmayer nagyvonalú szerző, aki nem veszi túl komolyan magát annak ellenére sem, hogy a spontaneitás és szabadság álcája mögött gondosság és kimunkáltság, évek lelki és szellemi munkája rejlik. Így, miként a Csáth-novella végén is elszáll a Vass-fivérek melléről „a varázsló virágainak nyomasztó illata”, miközben a kertből a villámfényes főutca felé veszik az irányt, úgy itt is a tangó és a tánczenei formák elevensége, a rajzfilmzenék eseménydús játékossága, valamint a nosztalgia pasztellszínű árnyalatai maradnak meg végül a hallgató emlékezetében.