Amióta a 2010-es évek közepén a Pj5 zenekar élén feltűnt (a Jazz Migration program 2016-os nyerteseként) a gitáros és zeneszerző, Paul Jarret, folyamatosan bővítve témaköreit, többféle stílusban képes másokkal együttműködni. De mindenekelőtt változatosabb módon fogalmazza újra szinkretikus világának alkotóelemeit, egyre személyesebb és ambiciózusabb művészeti projektek élén. Legyen szó az  EMMA zenekarának akusztikus és hangszerelt kontextusáról, amely a szabad improvizáció prizmáján keresztül értelmezi át a skandináv néphagyományok liturgikus-elégikus dimenzióját, vagy a Sweet Dog trió teljes egészében improvizált projektje, amely ultramodern és határozottan elektronikus zenét játszik, és a noise-ambient mellett a pop és a metal irányába is elkalandozik. A Ghost Song közvetlenebb utalásokat sorakoztat, és az amerikai dobos Jim Black közreműködésével tiszteleg a 2000-es évek New York-i energikus downtown rock szcénája előtt; legutóbb pedig a meghökkentő Acoustic Large Ensemble élén figyelhettük meg, amely tizennégy jazz- és improvizációs zenészt vonultat fel változatos formájú, textúrájú és dinamikájú kompozíciókban, amelyek szerelmesen flörtölnek a kortárs zene és a repetitív zene egészével. Paul Jarret az elmúlt években gazdag és kanyargós karrierje minden új fordulatával, zenéjének többrétegű hibridizációival új perspektívákat jelenít meg a kortárs poszt-jazz formális kérdéseinek befogadójaként és közvetítőjeként.
Új kvartettjével, a TILIA-val, amely első ránézésre hangszerelése révén a hagyományos jazz szabványainak jobban megfelelő kódjaihoz és formátumaihoz való visszatérés benyomását keltheti, Paul Jarret tovább gazdagítja és finomítja nyelvezetét, nem annyira szabályszegéssel, mint inkább megújult szintézissel: határait feszegetve, a kontúrokat stimulálóan sokszínű plaszticitással alakítva át.
Mégpedig neves zenészekkel körülvéve, akik különösen jól reprezentálják a mai európai jazz gazdagságát, sokszínűségét és nyitottságát (a német szaxofonos, Philipp Gropper, a viharos berlini színtér kiemelkedő alakja; a koreai származású dobos, Sun-Mi Hong, egyaránt aktív Németországban és Hollandiában, ahol több mint 10 éve él; és a nagybőgős Étienne Renard, a hangszer feltörekvő sztárja, aki több fronton jelen van az új francia jazzben). A gitáros, aki minden eddiginél hangsúlyosabban e többosztatú világ találkozási pontján áll, itt új és tagadhatatlanul érettebb szemmel tekint referenciáira és hatásaira, új kombinációkat hozva létre azzal, hogy alapvető nyelvtani szabályait újrarendszerezi, amelyek így eddig nem észlelt perspektívákat nyújtanak.
Bár a címbe foglalt fa alakja csak utólag adta meg az egésznek a koncepcionális és képzeletbeli keretét (Tilia a hárs botanikai neve), nem kevésbé jelent igazi etikai és esztétikai modellt, amelyben Paul Jarret erőteljesen organikus és összehangoló zenéje egyaránt megtalálja motívumát és különösen meggyőző metaforikus értelmezési lehetőségeit. Mert ha a gitáros, aki elmerül egy kollektív kohézió evolúciós energiadinamikájában és absztrakt hangtextúráiban, kompozícióiban magáévá teszi és újra felölti az összes számára megszokott regisztert (a Buds elegikus, akusztikus pop-folk balladájától a Sap ipari posztpunk riffjeiig, a Bark karcos-zajos hangzásain át, a Branches vagy a Baucis kifejezetten jazzes interakcióiig, vagy a Ramificatio hosszú és izgalmas formális vándorlásáig), írása a kölcsönzött stílusokon túl az egésznek koherenciát ad azzal, ahogyan ezt az élő anyagot beépíti, hogy aztán egy új organizmus nedvévé alakítsa. Így egyszerre szorosan kapcsolódik környezetéhez, miközben tökéletesen autonóm marad. A lemez minden egyes témája csodálatosan megkomponált, egyfajta egyszerűséget és világosságot tükröz az alapvázlatban, miközben kiformálása során egyre kifinomultabb komplexitás felé halad — az egyéni és kollektív improvizáció radikális gesztusára (Ramificatio), vagy pontosan összehangolt kompozíciós eszközökre támaszkodik, amelyek hibrid megjelenésekben ötvözik az írást és a rögtönzött előadást (Laima). Mindenesetre a formáció a hallgatónak egyfajta hallucinatórikus utazás ambivalens mámorát kínálja, amely a folyamatos átalakulásban lévő hanganyag legbelsőbb részeibe vezet, ezernyi titkos kapcsolattal gazdag, külső formákból és egyértelműen azonosítható tulajdonságokból kiindulva – úgymint líraiság, nyilvánvaló dallamosság és ritmikus energia –, hogy aztán mintegy dekonstruálja az elvárásokat, és a zenét valóban spontán és interaktív absztrakciós folyamatokba vonja be. 
Nyugodt, elégikus, melankolikus, epikus, feszült, komor és kétértelmű – Paul Jarret erőteljes zenéje végül átível ezeken az egymásnak ellentmondó hangulatokon, anélkül, hogy szétszórtnak tűnne. Ez egyrészt köszönhető a zenekar azonnal felismerhető, személyes megszólalásának, amely egyszerre folyékony, szilárd és folyamatosan kalandozó. Másrészt a zenekarvezető laza, utalásokkal teli gitárjátéka érzékletesen ötvöződik Philipp Gropper szaxofonos kanyargós frázisaival, amelyek élettelien lavíroznak a kiegészítő jelleg és a lírai intenzitás között. A Paul Jarett zenéje a hagyományokból táplálkozva, de a legaktuálisabb kortárszenei energiákhoz és ritmusokhoz kapcsolódva – a kvartetthez hasonlóan a globalizált-kreatív jazz irányzataira nyitottan –, minden eddiginél inkább posztmodernitásunk legfontosabb kérdéseinek középpontjában áll.

Stéphane Ollivier