Végre megtörtént, amire oly hosszú ideig várt Budapest hangversenylátogató közönsége, és amit oly hőn áhítottunk mi, muzsikusok is: 2005. január 8-ának estéjén felcsendülhettek az első hangok a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében.

Az esemény nem csak a közvetlenül érintettek számára, de mindazoknak ünnep, akik hittek abban és pontosan érezték, hogy Európa egyik kulturális centrumának már régóta kijár egy olyan létesítmény, amely méltó a magyar zenei élet újfent emelkedőfélben levő színvonalához. Amelyben kényelmes, ha úgy tetszik, eurokonform körülmények között adhatók elő azok a kompozíciók, amelyeket eleddig sehogyan sem, vagy csak jelentős kompromisszumok árán lehetett Budapesten megszólaltatni. Ahol ihletetten muzsikálhat akárki, legyen az szólista, kamaraegyüttes, vagy akár mamutzenekar. Hogy miért éppen Mozart-esttel nyitottunk, ahelyett, hogy a zeneirodalom valamelyik gigantomán művével tettük volna emlékezetessé a nevezetes dátumot? Nos, mi lehet nagyobb erőpróba, mint egy olyan mester zenéje, aki minden műfajhoz megtalálta az adekvát hangvételt, formai megoldást, hangszerelést? Aki hasonlíthatatlanul egyéni hangvételén belül talán a legheterogénebb nyelvezettel bír? Akinek zenei gondolatai nem tűrnek semmiféle hamis szándékú közeledést, erőltetett belemagyarázást, pöffeszkedő prekoncepciót? Talán döntse el a hallgató.

Tán nem egészen véletlen, hogy Mozart szimfonikus művészetében a moll-ban írott művek igen ritkák és különleges helyet foglalnak el. A Köchel-jegyzékszám 183-as jelzésű kompozíció a környező szimfóniákhoz viszonyítva igen komoly előrelépés mind a formálást, a faktúrát, a hangszerelést, mind pedig a hangszerkezelést illetően. Nem kevésszer sejlik fel a fiatal zeneszerző drámai affinitása, illetőleg az a fajta hangvétel, amely sajátságos kapocs Mozart operái és szimfonikus darabjai között. Ilyen értelemben ez az ifjúkori remekmű nem is különbözik túlságosan az érettkori Köchel-jegyzékszám 550-es g-moll szimfóniától, egy dologban ez utóbbi azonban feltétlenül fölötte áll a korábbi kompozíciónak: a melodikus vonalvezetés és motivikus kidolgozottság tekintetében. Szinte a romantika felé kacsint a harmóniai történéseknek az a gazdagsága, amely Mozartnak persze nem csak erre a művére jellemző. Ahelyett, hogy ezen vívmányok megbontanák a klasszikus rendet, formateremtő tényezőkké lépnek elő.

Egy bizonyos: mi, akik részesei lehettünk ennek az estének, természetesen teljes mértékben tisztában voltunk a pillanat jelentőségével. Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött.

Budapest, 2005. július 27.

Kocsis Zoltán

---

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt. A háború után Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki a zenekar élére. A két vezető karmester mellett közel negyven alkalommal vezényelte az együttest Otto Klemperer, visszatérő vendégnek számított Doráti Antal. Ugyanezekben az években kezdődött a külföldi vendégszereplések sora. Fontos előrelépést jelentett az 1952-es esztendő. Az akkor Magyar Állami Hangversenyzenekarnak elnevezett együttes ideális vezető karmestert talált Ferencsik János személyében. Az 1960-as évektől a híres vendégdirigensek látogatásai ismét megszaporodtak, újra eljött Ernest Ansermet, Doráti Antal, Zubin Mehta, Lorin Maazel, Sir John Barbirolli, Leopold Stokowski, Claudio Abbado és Christoph von Dohnányi. A hangversenyeken közreműködő szólisták sora hasonlóképp figyelemre méltó, többek között Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Anja Silja, Starker János és Ruggiero Ricci neve kerülhetett számos más világhírű muzsikusé mellett a vendégkönyv lapjaira.

Ferencsik János halálával a zenekar történetének egy korszaka zárult le. 1987-ben sikerült megtalálni Ferencsik méltó utódát, a Magyarországon rendkívüli népszerűségnek örvendő japán dirigenst, Kobayashi Ken-Ichirót, aki tíz évig állt az együttes élén. A zenekar működésében jelentős változás történt 1998-ban: a Magyar Állami Énekkarral (már Magyar Nemzeti Énekkar néven) együtt kiemelt nemzeti alapintézménnyé minősítették.

A művészeti vezetésben is történt változás. A főzeneigazgatói teendőket 1997 őszétől Kocsis Zoltán látja el. Segítőtársul a fiatal magyar karmesternemzedék egyik legtehetségesebb tagját, Hamar Zsoltot kérte fel, aki 2004 júniusáig töltötte be az első állandó karmesteri posztot. 2004 áprilisától az együttes állandó vendégkarmestere a nagyszerű klarinétművész és kiváló dirigens, Berkes Kálmán. 2000 elejétől a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kiemelt támogatásban részesíti a zenekarból, énekkarból és kottatárból álló intézményt.

Az elmúlt néhány esztendőben a zenekar rendkívül sok külföldi meghívást kapott. A New York-i Avery Fisher Halltól a tokiói Suntory Hallon át a birminghami Symphony Hallig, az athéni Megaron Musicostól a Colmari Fesztiválig arattak sikereket. 2003 februárjában adott New York-i koncertjüket a ConcertoNet című rangos internetes komolyzenei lap tekintélyes kritikusa az évad legjobb hangversenyének járó Lully-díjjal ismerte el.

2003 tavaszán jelent meg a Kocsis Zoltán Debussy- és Ravel-hangszereléseit tartalmazó CD, amely – a Ferencsik-korszak számos nagyszerű lemezét követő hosszú szünet után – az első felvétele a Kocsis vezetésével megújult Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak, s amely rögtön elnyerte a Gramofon című magyar zenei szaklap kritikusai, illetve a cannes-i Midem Classical Awards nemzetközi zsűrijének tagjai által odaítélt „Az év legjobb magyar klasszikus lemeze” díjat. Egy évvel később, több más rangos díj mellett, ugyanebben az elismerésben részesült a Hungaroton gondozásában megjelent, Bartók zenekari műveit (Tánc-szvit, Concerto, Magyar parasztdalok) tartalmazó SACD is. 2004 februárjában a BMC-nél két másik CD-je is megjelent az együttesnek, ezek válogatást tartalmaznak a 2001-2002-es évad koncertfelvételeiből: az egyiken Dohnányi, Debussy (Kocsis hangszerelésében) és Rachmanyinov (BMC CD 101), a másikon Schönberg és Varèse egy-egy művét rögzítették (BMC CD 102).




Kocsis Zoltán nemzetközi karrierje 18 éves korában, a Magyar Rádió Beethoven-versenyének megnyerésével indult. Néhány év alatt szinte berobbant a nemzetközi zenei világba, egyik meghívást kapja a másik után Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint a Távol-Kelet meghatározó zenei központjaiba és fesztiváljaira. Richter meghívja saját fesztiváljára Franciaországba, amit közös négykezes koncertek követnek.

Fellépett a világ számos vezető zenekarával, mint például a Berlini Filharmonikusok, a Royal Philharmonic Orchestra, a Bécsi Filharmonikusok, a New York-i Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikus Zenekar, a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar.
Rendszeres sztárvendége a nemzetközi zenei élet rangos fesztiváljainak: Edinburgh, Párizs, Tours, Luzern, Salzburg, Prága, Menton, stb., és olyan kiemelkedő karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras, Lovro von Matacic, Charles Dutoit, Herbert Blomstedt, Michael Tilson Thomas, Lorin Maazel. 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1987 óta karmesterként is fellép és zongoraművészi pályája mellett komponál is. A kortárs zene kiemelkedő személyiségeivel folytatott termékeny együttműködését jelzi többek között Kurtág György több neki ajánlott művének világbemutatója.

A Denon, Hungaroton, Nippon Columbia, Phonogram és Quintana lemezcégek részére készített több felvétel után Kocsis Zoltán jelenleg a Philips Classics exkluzív művésze. Bartók zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott, Debussy-lemezét Gramophone-díjjal és az Év Hangszeres Felvétele díjjal ismerték el.
Kocsis Zoltán 1997 őszétől vette át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – akkor még Magyar Állami Hangversenyzenekar – irányítását. Művészi koncepciójának megfelelően azóta szélesedett az együttes repertoárja, irányítása alatt több mű magyarországi ősbemutatójára sor került.

Az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikusokkal Európa számos országában, valamint Japánban és az Egyesült Államokban vett részt karmesterként és szólistaként kimagasló szakmai és közönségsikert arató körutakon, gyakran játszva a Bartók, Debussy és Ravel zongoraműveiből készült átiratait is. Megújult zenekarával adott koncertjeit mind a kritikusok, mind a közönség világsztárokat megillető lelkesedéssel ünnepelte.

2004 januárjában életműdíjat kapott a cannes-i Midemen, és a francia kulturális miniszter ott adta át neki azt a magas francia kitüntetést, a művészeti érdemrend lovagi fokozatát, amelyet még 2002-ben kapott meg a francia zene népszerűsítése érdekében végzett kimagasló munkájáért és egész muzsikusi tevékenységéért.