E lemez műsorának válogatása szükségképpen heterogén, s több szempontnak is eleget kellett tennie. Mindenekelőtt meghatározó volt, hogy abból kellett válogatni, ami rendelkezésre állt: a Magyar Rádió archívumában található stúdiófelvételekből, illetve hangversenyek rögzítéséből. Mivel az anyag jóval terjedelmesebb az itt közreadottnál, a válogatásnál döntő volt az is, hogy Kurtág Márta és Kurtág György miként ítélt az egyes felvételekről; ha úgy gondolták, hogy az adott darabból másik, mai elképzelésük szerint, művészileg meggyőzőbb előadásuk könnyen hozzáférhető a forgalomban lévő hanglemezeken, akkor célszerűnek látták eltekinteni a kifogásolhatóbb változatoktól; dokumentum-értékük ellenére még akkor is, ha esetleg tanulságos volna az évtizedek gyakorlata nyomán megváltozott koncepció alakulását is nyomon követni.

A kompozíciók többségének immár csaknem négy évtizedes története természetesen a róluk alkotott kép változását is hozta. A Játékok első füzeteihez ma talán a kelleténél erősebben tapad a zongoraiskola képzete – mintha e darabok nem is annyira koncert-előadásra, mint inkább a zongorázni tanuló növendék technikájának és zenei gondolkodásának kiművelésére lettek volna szánva. A különböző szerzői válogatások, így azok a többé-kevésbé összefüggő sorozatok is, amelyek a Kurtág-házaspár hangversenyein (s e lemez egyes mű-csoportjaiban) szerepeltek, már a hetvenes évek második felétől kezdődően, arról győzik meg a hallgatót, hogy megfelelően elrendezve ezek a kompozíciók korántsem tanulmányi darabok, hanem fontos állomásai Kurtág egész zeneszerzői munkásságának. Mivel e darabok lejegyzésmódja olykor eltér a megszokottól, szerencsés, hogy autentikus előadásban válik hozzáférhetővé egyre nagyobb hányaduk; e lemez különös jelentősége, hogy a felvételek többsége a művek keletkezéséhez nagyon közeli időpontban készült. Mintegy rögzíti a keletkezés idején való szerzői elképzelést, megőrizve ezáltal valamit a frissesség érzésének az újdonság varázsát mindig tápláló és fokozó élményéből.

A „filológiai” tanulságok, a darabokkal foglalkozók számára kínálkozó közvetlen haszon mellett ugyanis e fel- vételeknek különös jelentőséget ad a zenélésnek az előadásokból fakadó érzéki oldala. Bár kétségtelen, hogy a felvételi technika az évtizedek során rengeteget változott (jól hallható, hogy a különböző évekből való felvételek minősége nagyon eltér egymástól, bosszantó a hangszerek állapota, a hányaveti hangolás is, de legfőképp feltűnő a stúdiótechnika és ennek következtében a felvételkészítésről vallott szemlélet változása), mégis, a hallgató azonnal a művek közelébe kerül, csak azokra koncentrál. Nem arra figyel, hogy miként szól a felvétel, hanem hogy mi hall- ható rajta. Megérti, hogy az autenticitás nem csupán azért van, szinte kézzelfoghatóan, jelen, mert szerzői előadást és a szerzőivel kongeniális előadást hallunk.

Egyre kevesebben azok a szerencsések, akik élőben, pódiumon hallhatták Kurtágék évtizedekkel ezelőtti zongorázását. Emlékezhetnek, mely darabok kötődnek a szerzőhöz, s melyek Kurtág Mártához. Felidézhetik azt a hihetetlenül minőségi és érzékeny zongorahangot, ami mindenkor jellemezte játékukat – talán ebből ad vissza legkevesebbet a lemez. De hiánytalanul felmutatja a világos formálást, a struktúra-érzékenységet, az agogika árnyaltságát és elképesztő hajlékonyságát – a művészi teljességet. Több tehát e lemez puszta dokumentumnál. Ám abból a szempontból kétségtelenül dokumentum is, hogy őrzi az előadóművészet egy nagy korszakának talán utolsó pillanatát, amikor is a tradíció még hiánytalanul épült bele az újba, megmutatva, hogy a történet folytatódhat, nincs törés. Kérdés, persze, hogy nem múlt-e el immár jóvátehetetlenül ez a pillanat? Eldöntéséhez azonban, szerencsénkre, megvannak az ehhez hasonló fogódzók, mint ez a lemez, amely így – az egyik kompozíció címét idézve most – egyfajta „Kalandozás a múltban”.

Wilheim András