TIZENNÉGY ÁLOM. KÉT ZENÉSZ. EGY ALBUM.

1.  
Budapest központjában áll egy épület, a Budapest Music Center (BMC). Lehet, hogy ez egy valós, kézzelfogható dolog, vagy csak egy álom – ezt soha nem fogom biztosan megtudni. Amikor egy csendes, magányos vasárnapon sétáltam a környék üres utcáin, a tér elhagyatott volt, és különös csend nehezedett a levegőre. Aznap délután a hangok labirintusában két zenész találkozott, és felvett valamit, ami könnyen lehetett volna csak egy álom.
Az egyik görög volt, a nap és a tenger nyelvét beszélte; a másik román-német, az árnyékok és a struktúrák szakértője. Közöttük: vibrafon és kontrabasszus, két különböző elemhez tartozó hangszer – az egyik a levegőhöz, a másik a földhöz. A zene, akárcsak a hely, amelyben született,
a kompozíció és az improvizáció között helyezkedett el, mintha senki sem tudta volna, hogy felfedezik-e, emlékeznek-e rá, komponálják-e vagy álmodják (mint az én esetemben). A dallamokban jazz fragmentumokat, a kortárs kottaírás tiszta geometriáját és a népdalok ősi ritmusát hallottam, amelyek eredete már nem ismert. Ahogyan ott álltam és tanúja voltam ennek, akaratlanul álmodni kezdtem.

2.  
A zenei központ második emeletén egy idős férfi* kerekesszékben lassan, közömbösen elsuhan mellettem. Miközben próbálok félreállni az útjából,
a zsebemben lévő telefonom bekapcsol, és elkezdi lejátszani a Feed the Fire című dalt. Láthatóan megmozdulnak a fülei, és figyelni kezd, majd hallom, hogy valamit magyarul motyog. Az egyetlen szó, amit ki tudtam venni, az a „Bach” volt, majd valami, ami pedig biztosan káromkodás. Itt azt mondják, hogy ő egy híres zeneszerző, aki szereti a részleteket. Én is szeretem a részleteket. De a Feed the Fire zenéje már megérintette a lelkét, akarta vagy sem. Amikor a sétáló basszus beindul, lassan, nagy felhajtás nélkül begurul a könyvtárba, még mindig magában magyarul mormolva a feledésbe merülő mantrákat.

3.  
A Duna partján kézen állok az amerikai turistákat Európában szállító óriási hajók mellett. Megpróbálom tartani a pózt, amíg a túlsúlyos párok sorban áramlanak ki fülhallgatóikkal, és hallgatják Buda és Pest történetét. A She Dreams hangulata mintha az égből vagy a hajó hangszóróiból jönne – nem tudom pontosan megmondani –, és ez a dallam még sokáig veled marad, miután először hallottad. A darab kódájában hirtelen kis hangnemváltás történik, éppen akkor, amikor az előttem zajló látvány teljes tragédiája feloldódik, és a karjaim végül megadják magukat.
* Kurtág György zeneszerző

4.  
A BMC álomszerű épületéhez közeli kávézóban már a hetedik dupla eszpresszót iszom. A pultos kedves és kortalan, egyszerűen jó érzés visszatérni ide a koffein és az ártatlan csevegés kedvéért. A kis bluetooth hangszóróból hallatszó vibrafon térbeli tremolót használ – A Boldly Delicious Slice of Watermelon dallama visszavitt az időben az 1920-as évekbe. Úgy tűnik, hogy ennek a zenének a terében van egyfajta formalitás. Álmaimmal ellentétben a forma szándékosan és egyértelműen halad előre, mintha valami rég elfeledett, de még mindig valahol a csontvelőmbe ragadt dologra emlékeztetne.

5.  
Az ágyam felett középen egy nagy, nyitott tetőablak van, és ahogy a holdfény beáramlik, azt álmodom, hogy öt centiméteresre zsugorodtam, és beléptem a kontrabasszus belsejébe az egyik gyönyörű S-alakú mintán keresztül, ami a felületén látható. Az O on a Theme by Gawlik pizzicatói rezegtetik apró testemet, és hallom a vibrafon hangját a juharfából. A végső decrescendo gyönyörű. Úgy éreztem, ez örökké tarthatna, és boldogan halnék meg a basszus belsejében – talán így is történt.

6.  
Kora reggel a Duna partján futás közben egy idős férfi állít meg, hogy a bőrszíjas szandálomról kérdezzen. Az égre mutat, és kimondja a „Zeusz” szót. Arcán mongol vonások látszanak, mélyen ülő szemei és időjárás gyötörte arca van, és bár magyarul beszél, gesztusokkal értjük egymást: mindketten láttunk már az életben néhány dolgot, amit szeretünk, lovakat, húst, folyókat, nőket, az eget és zenét. Miközben beszél, a csuklóján lévő karkötő apró csengője szavai ritmusát követi. A fejemben a Low Gravity című szám szól, és a nagybőgős lábcsengőinek hangja harmonizál új barátom ritmusával, akit csendben Dzsingisznek nevezek el – egyszer találkoztunk, de örökre a szívemben marad.

7. 
Éjfél után egy fényesen megvilágított kocsmában vagyok, és egy kört fizetek a hét asztalnyi sztoikus magyarnak. Az első dal megszólal a hangszóróból, amikor a nagybőgős beindítja a jukeboxot, felcsendül a Trickle, a bőgőhang közben az ivók enyhe aggodalmat jeleznek, és nehéz csend telepszik
a helyiségre. Aztán a vibrafon alatt a húrok erőteljes pengése és a fejlődő unisono dallam bekapcsolódik, és a terem a ritmusra kezd mozogni. Mosolyok és poharak csengése kíséri a csordogáló dallamot. Az öröm és a magyar visszafogottság egyedülálló keveréke.

8.  
Éjszaka egy régi, kopott zongora áll a nagyterem közepén, és mivel az egyetlen másik lakó (a már említett zeneszerző) láthatóan süket, éjfél után fortissimo-ban lehet rajta játszani. A nagybőgőssel néhány sort  játszunk a Melodie című dalból, ahogyan arra a felvételről emlékszem. A számnak van egyfajtatermészetes polifóniája, amit csak improvizációval lehet elérni, és együtt részegen újraalkotjuk. Mint a duó sok más dala, ez is elindul, egy pillanatra formát ölt, de aztán gyorsan és elegánsan átalakul valami mássá. Egy kicsit olyan, mint az élet.

9.  
Az I Love the Way You’re Breaking My Heart meghaladja az én személyes álomvilágom időskáláját. Lehet, hogy ez most történik Budapesten, de lehet, hogy az 1930-as években, egy távoli, az Atlanti óceánon túli földön. Amikor hallgatom, eszembe jut az a pillanat, amikor egy másik véletlenszerű  szállodában ébredek, fogalmam sincs hol, és teljesen boldog vagyok, hogy minél tovább maradhatok ebben a zavart állapotban. Körülbelül annyi ideig szeretnék ebben a dalban időzni – ameddig tart.  Ha ez tényleg a vibrafonos hangja, akkor talán mégis van remény. De meglehet, hogy csak elveszett 
álmodozóként sodródok Budán.

10.  
Marimba szól. A hangszer nehéz fája elvisz a Csendes-óceánra. Egy karaoke bárban vagyok, tele filippínókkal és kolumbiaiakkal. A Titanic főcímdalát kérik, és én előveszem a zsebemben lévő ír furulyát. A pultosok örülnek, és a mikrofont azonnal a síp elé tartják. Ez egy boldogságos pillanat. Ebből
az  extázisból születik meg a New Life című dal. Lehet, hogy Tahitin vagyok egy falusi ünnepségen, vagy lehet, hogy ebben a budapesti karaoke bárban, ezt soha nem fogom megtudni, és nem is kell.

11. 
A duó az utolsó estén az „álom zeneház” klubjában adott koncertet, amit a közönség csendben és koncentráltan hallgatott. Az összes dalt már ismertem, de mivel mind a 133 fül mélyen a zenére figyelt, az új formát öltött (volt egy vendég, akinek csak egy füle volt – igen, megszámoltam őket). Az Aisling különösen mély benyomást tett rám, de ennek okai túlságosan személyesek ahhoz, hogy belefoglaljam ebbe az álomba. A fájdalmat nem szabad nevén nevezni. De a szépséget sem. Mindkettő maradhat kimondatlanul, és maradnia is kell. Hagyjuk, hogy a költők és a zenészek körbeállva védelmezzék őket.

12.  
El kell menekülnöm ennyi szépség elől, ezért észak felé futok a folyóparton a Margitszigetre. Magyar szépségek bikiniben és magas sarkú cipőben sétálgatnak a nyitott medence mellett, miközben én szabadúszással próbálkozom, végig kétoldali légzéssel. Ez és a nyelvük hangjai együttesen még inkább megerősítik ennek a vibráló jelenetnek az álomszerűségét. Egy meghibásodott hangszóróból a Your Own, für Jone und Martí című dal szól. Egy bizonyos ponton hagyom magam elmerülni a vízben, miközben a vibrafon tremolója és egy ismerős szaxofon hangja lebeg felettem. A víz hullámain keresztül az ég lilává válik, a magas sarkú cipők pedig poliritmusokkal kopognak a betonon.

13. 
Miközben hallgatom a dalszöveget, hiányzik a bájad, de nincs itt kettőnknek hely, vagy sikerül, vagy meghalunk, a pultos azt mondja, hogy szereti
a parfümöm illatát. De nem vagyok befújva. Az egyetlen illat, ami rajtam van, az az elutasítás, a veszteség és a magány bukéja. Mindenesetre megköszönöm neki és visszatérek a dalhoz, amely a „távolból” szóval végződik. A levegőben feszült csend áll be, mielőtt a közönség tapsban tör ki, összetörve a törékeny étert, ám jó szándékkal.

14.  
A BMC épülete éles beton élekkel rendelkezik. A zene viszont nem. Inkább sima és kontúros. Mindkettőnek van azonban egy közös vonása: amikor
a termelői piac melletti sarkon állok mindkettőt figyelve, emlékszem rájuk: elhalványulnak és beleolvadnak a nyílt égboltba – a fizikaiba és abba, ami  megmarad, amikor becsukom a szemem. Amíg a színek bele nem vesznek a feketébe. Ez könnyen lehet csak egy délibáb, akár ezek a dalok. A marimba zárja le az albumot az Alma Mia basszusdallamával. Ez reménytelenül romantikus. Talán ott voltam, talán nem. Talán reménytelenül romantikus vagyok, vagy egyszerűen csak eltévedtem. Esetleg mindez egyáltalán nem is történt meg. De milyen gyönyörű  ez az emlék. Pedig volt. És mindig is az lesz.

Hayden Chisholm