1999-ben Reid Anderson, a tekintélyromboló amerikai nagybőgős-zeneszerző Jeff Ballard, Ethan Iverson és Mark Turner közreműködésével kiadott egy kvartettlemezt Abolish Bad Architecture (Le a rossz építészettel) címmel.
A cím betűszavával (ABA) Anderson épp arra a jelenségre célzott, amelyet le kívánt rombolni: az improvizációs zene fősodrán belül elhatalmasodó fantáziátlan formákra. A The Bad Plus nevű alternatív jazz kollektíva alapítójaként Anderson az évtizedek során a szokatlan szerkezetek mestereként vált híressé; darabjai gyakran magukkal ragadó dallamokban gyökereznek, melyek megejtő diatonikus harmóniák fölött szólalnak meg.

Dés András, a budapesti születésű, Bécsben élő ütős-zeneszerző második kvartettalbumával, a Decisions We Make-kel új trónkövetelő tűnt föl a formabontó szerkezetek világában. Ez az album egyszerre mozgatja meg az agyat és a szívet: tele van dúdolható dallamokkal, táncra perdítő grooveokkal és egy óriás-zsírkrétakészlet minden színével. Legalább annyira kamarazene, mint jazz, sőt annál is több: egy formai csoda, ahol a „rossz építészetnek” nem jut hely.

Az album dramaturgiája már az első pillanattól figyelmet érdemel: a lemez negyvennyolc percnyi folyamatos zene, amelyben nyolc szigorúan megkomponált darabot szabad improvizációk kötnek össze. Ezeket a reflexiókat Dés három briliáns zenésztársával — Philipp Nykrin (zongora), Kenji Herbert (gitár) és Martin Eberle (trombita) — közösen hívta életre. A kvartett egyik legnagyobb erénye, ahogy zökkenőmentesen és innovatívan váltanak a megírt részek és a pillanat ihletésére született zenék között. A szabad improvizációk — különösen a külön tételként jelölt Homo Ludens I–IV. sorozat — éppen olyan koherensnek és célirányosnak tűnnek, mint Dés nyolc kompozíciója.

A nyitódarab, a Büntelem, előre felvázolja azokat a feszültségeket és kontrasztokat, amelyekkel a lemez folyamán végig találkozunk. A jelenet a zongoristával, Nykrinnel indul, aki egy csalókán egyszerű dallammal indít, amit egy csúszkáló akkordmenet támaszt alá. Amikor Dés belép, egy találóan elnevezett szatellit-dobon játszik, melynek földöntúli tónusa alpesi kolompot idéz. Egy perccel később a dobot „játékszerekre” cseréli — ahogy ő nevezi őket —, melyeket seprűvel szólaltat meg; hangjuk leginkább egy jókora darab kiszáradt húson rágcsáló patkánycsapat neszére emlékeztet. (Herbert tremolós gitárja csak fokozza ezt az enyhe szorongást.) Ez a hangszínek iránti kitüntetett figyelem az egész anyag sajátja: Dés ugyanakkora természetességgel játszik kecskekörmökön és terméseken, mint kísérő cintányéron.

Ahogy a darab épül, a nyári hőség lusta imbolygása komor fogolymenetté változik, majd a trombitaszólót göcsörtös akkordok váltják föl: mintha egy labirintusban eltévedt, de a kiutat  elszántan kereső amnéziás hangjait hallanánk. Ezek a harmóniák olvadnak bele az első szabad improvizációba, amely nagyrészt a zongora és az ütőhangszerek duettje. Itt is megmutatkozik, hogy a külön basszushangszer hiánya mekkora mozgásteret ad Nykrinnek, hogy egy pillanat alatt átformálja a harmonikus teret.

A People in Places megmutatja, Dés milyen könnyedén, biztos kézzel épít föl egy zenei világot. Először egy gamelan-szerű figura jelenik meg a zongorán: nyolcas és hetes nyolcadcsoportok, melyek alatt pontozott negyedek lüktetnek. Van valami baljós, szinte paranoiás ezekben a harmóniákban. Eberle elegáns trombitafutamokat bont ki, miközben Herbert gitárszólama alatta motoz: a textúra egyszerre sűrű és áttetsző. A darab felénél békésebb harmóniák bukkannak fel a zongorán, melyeket eleinte egy makacs orgonapont takar el. Amint az orgonapont feloldódik, nyílt akkordok veszik át az uralmat, és a tiszta, himnikus öröm birodalmába lépünk, ahol a zongora és a trombita egy katedrális ünneplő kórusát idézi. Dés azonban sosem éri be azzal, hogy egyszerre csak egy dolog történjen: ráereszti Herbertet a himnikus dallamra, hogy torzított tizenhatod-sorozatokkal zúzza szét azt.

A második szabad improvizáció — főként zongora-gitár duett — Jimi Hendrixtől indul és Cecil Taylorig jut. A trombita gyászos, hosszú kitartott hangjain jutunk el a Brigittenauer Balladhoz. Ebben a lassú keringőben Eberle tehetsége teljes fényében mutatkozik meg, a dísztelen líraiságtól egészen a felső regiszter esdeklő sikolyaiig minden megszólal benne: mintha egy havas kisváros macskaköves utcái fölött csillannának meg a fények.
A tétel központi eleme egy hosszú gitárszóló: Herbert tónusa meleg és gömbölyű, futamai elegánsak, nem sietősek. Ezt követi egy mennydörgő zongoraszóló, majd a kvartett egész a csúcspontig építkezik, miközben Dés játéka sistereg alattuk.

A harmadik kollektív improvizáció az album egyik legimpozánsabb pillanata. Akár egy Escher rajzon vagy egy Beethoven-vonósnégyes átvezetésében, a zongora felső regiszterének egyes hangjai észrevétlenül alakulnak át sétáló basszusmenetbe: mintha Kurtág Játékok sorozatát egy füstös klubba repítették volna át. A trombitán és gitáron megszólaló szögletes, kánonszerű szólamok  egy improvizált fúga érzetét keltik, mielőtt Nykrin egy megszállott, kromatikus ouroborosba — saját farkába harapó kígyóba — merül alá. Érdemes megjegyezni, hogy mind a négyen rendkívül fegyelmezetten rögtönöznek, miközben oda is figyelnek egymásra: minden felvetett ötletet csontig lerágnak, mielőtt továbblépnének.

A Banán Klub egy ficánkoló 5/8-os szám: olyan, mint egy napsütésben peckesen sétáló macska, vagy Dave Brubeck, ha igazán „cool” lenne. A lemez felénél járunk, és itt az ideje egy kis megalkuvás nélküli groove-zenének. Az utolsó hosszú csoportos improvizáció a kísérteties trombita és elmosott  gitáreffektek alvajárása egy leginkább a romantikus zongoraversenyek hagyományos záró kvartszext akkordjára emlékeztető szövet fölött. Dés fémes pulzálással lép be, mintha ritmussal öntözné a buja gyepet. A rögtönzés végén Eberle olyan halkan és annyi levegővel játszik, hogy trombitája már-már altfuvolának tűnik.

Az album utolsó harmada ugyanolyan nagy élmény, mint az eddigiek. Az Obsession Unlimited egy poliritmikus etűd, amely közepes tempójú funkba és szaggatott pointillizmusba torkollik. Az Unspoken, a lemez kevés miniatűrjének egyike, egy elegánsan ringó keringő, melynek gyönyörűen kígyózó dallama végül szilánkos ellenponttá hullik szét. A Dad Jokes ideges osztinátója inkább fenyegető, mint vicces; a trombita és a zongora zenei pisztolypárbajt vív, hogy aztán visszatérjen egy feszes 5/8-os groove és a People in Places himnikus akkordmenete.

Az After the 20th-el az album a megfoghatatlanság jegyében zárul: Eberle hol üvöltő sikolyokat szólaltat meg a hangszer felső regiszteréből, hol dadogó, hangmagasság nélküli zajokat hív elő belőle. Nehéz lenne ennél találóbb vagy felkavaróbb végpontot elképzelni bizonytalan korunkban.

Gabriel Kahane
Fordította: Orbán Eszter