Márkos Albert Hang hangba hull és hangot kerget... (Czesław Miłosz verseiből és esszéiből)

BMCCD197 2012

A Hang hangba hull és hangot kerget című zenemű a Nobel-díjas lengyel költő és író, Czesław Miłosz születésének századik évfordulója alkalmából született. A darabban Czesław Miłosz verseiből és esszéiből való részletek hangzanak fel lengyelül és magyar fordításban.


Előadók

Maciej Adamczyk - vers-próza
Laborfalvi Soós Béla - ének

Accord Quartet:
Mező Péter - hegedű
Veér Csongor - hegedű
Kondor Péter - mélyhegedű
Ölveti Mátyás - cselló


Produkciós adatok

Zeneszerző: Márkos Albert
Szövegek: Czesław Miłosz
Az irodalmi anyag szerkesztésében Pálfalvi Lajos irodalomtörténész és műfordító működött közre.

Czesław Miłosz works © 1955, 1962, 1974, 1984, by the Czesław Miłosz Estate. Minden jog fenntartva. Ezúton köszönjük Anthony Oscar Miłosznak, hogy a Czesław Miłosz művek felhasználásához hozzájárult.

A felvétel a Budapesti Bakáts téri Assisi Szent Ferenc plébániatemplomban készült a Café Budapest - Kortárs Művészeti Fesztivál keretében. (2011. október 8.)
Felvétel, keverés: Válik László, L. V. Hangstúdió, Budapest, lvhang.hu 

A Budapesti Lengyel Intézet és a BMC Records koprodukciója

Borítóterv és design: Bachman

Partnerek:
Café Budapest – Kortárs Művészeti Fesztivál
Ferencvárosi Önkormányzat
Lengyel Könyvintézet

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

Köszönet Katarzyna Sitkonak, a budapesti Lengyel Intézet igazgatóhelyettesének, a mű megírására való felkérésért.
Márkos Albert


Ajánlók

Végső Zoltán - Élet és Irodalom (hu)


3500 HUF 11 EUR

Márkos Albert: Hang hangba hull és hangot kerget... (Czesław Miłosz verseiből és esszéiből)

01 A hetvenéves költő (részlet) / Poeta siedemdziesięcioletni (fragment) 12:11
02 Társnőm a bűnben / ...moja wspólniczko w grzechu 4:44
03 Példázat / Przypowieść 7:52
04 Mind, ami nagy volt... / Co było wielkie 7:08
05 Issa völgye (részlet) / Dolina Issy (fragment) 9:58
06 Oly keveset... (részlet) / Tak mało (fragment) 13:15
Teljes idő 55:08

A Hang hangba hull és hangot kerget című zenemű a Nobel-díjas lengyel költő és író, Czesław Miłosz születésének századik évfordulója alkalmából született. A darabban Czesław Miłosz verseiből és esszéiből való részletek hangoznak fel lengyelül és magyar fordításban.

Márkos Albert nagy alkotói szabadsággal, a hagyományos kronologikus, biográfiai kódot figyelmen kívül hagyva építette fel a művet, mely zenei és nyelvi játékból, improvizációból és a zenetörténet néhány nagy alkotóját idéző villanásból álló ötvözetet képez. A zenei szövet, ív következetes és következetlen, logikus és illogikus.

A fiatal zeneszerzőt a kortárs zene és az irodalom közti együttműködés olyan emlékezetes példái ihlették, mint Kurtág György Kafka-töredéke (1986), illetve Samuel Beckett Szöveg és Zene című rádiójátéka.


SZÖVEGEK  


A HETVENÉVES KÖLTŐ
(részlet)

A hittudomány jó értője, te,
Ki otthonos ég és mélység között is,
Kinek reményben telt az élete:
Hogyha a könyvek titkaira rányitsz,
Lehet végső megértés kezdete.

Mert valóban nagy megaláztatás ez,
Már nem is ünnep a gondolkodás.
Lejössz a házakhoz, akár egy vátesz,
És azok hajóként úsznak tovább
A semmibe, s menetrendjük lóvá tesz.

Elülsz tavernákban bor mellett,
A lármában találsz csak örömöt,
Hang hangba hull és hangot kerget,
Ahogy a wurlitzer zörög.
Ki gondolhat itt végig bármi elvet?

Örvendezni tanít téged a föld
Bánata, és a bájital hatása
Varázserővel csap a szívre föl,
A nagyböjti önvizsgálat szokása,
Akár a megbocsátás, tündököl.

Falánk, könnyelmű és mohó,
A haláltól nem kéne menekülnöd?
Ámuldozva futsz, földi álmodó.
Ki az, ki a test színházába küldött?
Ott nincsen pontos óramutató.

Fordítás: Vörös István (Nieobjęta ziemia, 1984)


CH. ATYA ÉVEK MÚLTÁN (részlet)

... társnőm a bűnben,
almafa Évája a Gyönyörök Kertjében.

Szerettem a melled, a hasad és a szád,
Hogyhogy más vagy, ha ilyen azonos?

Kitüremkedés és bemélyedés kiegészítik egymást,
De érzéseink és gondolataink hasonlók?

Szemünk ugyanúgy, fülünk ugyanúgy lát és hall,
Tapintásunk a földi valót egyként kitapintja?

Nem az egy, hanem a kettő, nem a kettő, hiszen az egy,
Én, a másik, ezáltal lehetek tudatában magamnak.

Fordítás: Vörös István (Nieobjęta ziemia, 1984)


PÉLDÁZAT

Továbbadom, amit Meader mesélt, erkölcsi tanulságul.
Bosszantotta egy grizzly-medve, de olyan pimaszul-gonoszul,
Hogy az ereszre felaggatott karibu-húst is elragadta.
És nemcsak az embert vette semmibe, a tűztől sem félt.
Az egyik éjjel aztán döngetni kezdte az ajtót,
S mancsával betörte az ablakot, úgyhogy Meaderék
Puskával gubbasztva feküdtek és várták a hajnalt.
Másnap estefelé jött vissza. Meader közelről
Lőtt, a bal lapockája alá. Szökellés, futás,
De nem is futás: hurrikán, mert még a szíven talált
Grizzly is, ahogy Meader mondja, rohan, míg el nem dől.
A nyomokat követve rátalált, és akkor értette meg,
Mitől viselkedett oly furcsán az állat:
Pofáját félig szétmarta a tályog és a fogszú.
Fogfájás, hosszú évekig. A titokzatos gyötrelem,
Mely gyakran sarkall minket értelmetlen tettre,
S vak bátorságot önt belénk, mert már minden mindegy,
Míg kijövünk a rengetegből, s nem mindig azt remélve,
Hogy meggyógyít bennünket egy égi fogorvos.

Fordítás: Bojtár Endre (Gdzie wschodzi słońce i kędy zapada, 1974)


MIND, AMI NAGY VOLT...

Mind, ami nagy volt, látszik, mily csekély volt.
Mint réz a hótól, fakult sok királyság.

Mi lenyűgözött, nem nyűgöz le többé,
Mennybéli földek forognak s ragyognak.

A folyó partján, elnyúlva a fűben,
Úsztatok, mint rég, fakéreg-hajókat.

Fordítás: Tandori Dezső (Król Popiel i inne wiersze, 1962)


ISSA VÖLGYE (részlet)

A Tavak Országának leírásával kell kezdenem, ahol Tomasz lakott. Európa ezen tájait sokáig jég borította, és máig megőriztek valamit az Észak ridegségéből. A talaj homokos és köves, a rozs, a zab és a len terem meg benne. Ezért nem irtották ki az erdőket, amelyek kissé megszelídítik az egyébként zord éghajlatot, és felfogják a Balti-tenger szeleit. Az erdők jellegzetes fája az erdei fenyő és a lucfenyő, nem ismeretlen a nyír, a tölgy és a gyertyán se; bükk mutatóban se akad, ennek elterjedési határa délebbre húzódik.

Az ember itt vég nélkül járhatja az erdőt, szeme soha nem unja el a látványt, mert mint az ember lakta városoknak, a fák társadalmának is megvannak a maga jellegzetes sajátosságai, az erdők szigeteket, zónákat, szigetvilágokat alkotnak, hellyel-közzel felbukkan egy keréknyomokat őrző, homokos út, egy erdészház, egy hajdani kátrányfőző műhely, amelynek romos kemencéjét már-már benőtte az erdő. És mindig akad egy domb, amelyről rálátni egy tó égszínkék tükrére, a vízen alig észlelhető fehér folt, egy kontyosbúvár; a sás fölött vadkacsafüzér vonul. A mocsarakban vízimadarak hada tenyészik, a tavasszal fakó égboltot sorozatban tölti be a surrogás, a szalonkák sur-surrja – ilyen hangot hallat a farktollaik között fütyörésző levegő, miközben egyhangú akrobatamutatványaikkal, e násztánccal vannak elfoglalva. A nyírfajdok gyér durukolása és bugyogása – mintha a távoli horizont forrna e bugyogó hangot hallatva –, az ezernyi béka kuruttyolása a réteken (a békák mennyiségétől függ a viskók és csűrök tetején fészkelő gólyák száma), ezek a tavasz jellegzetes hangjai, a tavaszelőé, amikor a hirtelen beköszöntő olvadás után kinyílik a gólyahír és a boroszlán – aprócska lilás-rózsaszínű virágok a még csupasz bokrokon. Két évszak csodálatos ebben az országban, mintha mindkettőt neki teremtette volna az Isten: a tavasz és az ősz – a hosszú, általában derűs ősz, amelyet betölt az ázó len illata, a tilolók visszhang-távolból hallatszó kopogása. A libákat ilyenkor elfogja a nyugtalanság, suta szárnycsapkodásokkal vad társaik, a magasból kiáltozó ludak után akarnak eredni; megesik, hogy valaki tört szárnyú gólyával tér haza, s az megmenekül a haláltól, amelyet a Nílusig repülni képtelen útitársra szabnak ki csőrükkel a törvény őrei; azt rebesgetik, hogy egyik-másik portáról malacot lopott a farkas; az erdőkből vadászkutyák kórusa hallatszik: szoprán, basszus és bariton hangon csaholnak futtukban, a vadat űzve, s már hangjuk színezete elárulja, hogy nyúl vagy őz nyomát követik-e.

Az állatvilág változatos, még nem egészen északi. A hófajd nem ritkaság, de fogoly is van. A mókus téli bundája szürkés árnyalatú, de nem egészen szürke. Két fajta vadnyúl van – a közönséges vadnyúl, amely télen-nyáron ugyanolyan; a másik a fehér nyúl, változtatja a szőre színét, és ember legyen a talpán, aki észreveszi a hóban. E két faj együttes jelenléte bizonyára sok fejtörést okoz a tudósoknak, különösképp, hogy a vadászok állítása szerint a közönséges vadnyúlnak is két változata van: mezei és erdei, mely utóbbi időnként kereszteződik a fehér nyúllal.

Errefelé még a közelmúltban is mindent, amire csak szükség van a háznál, a két kezükkel állították elő az itteniek. Az emberek vastag vászonból készült ruhában jártak, a vásznat az asszonyok kiterítették a fűre, locsolgatták, hogy kifehéredjék a napon. Késő ősszel, a mesék és dalok évszakában a rokkapedál kimért kopogásának kíséretében szálat húztak a birkagyapjúból az asszonyujjak. E szálból szőtték a kelmét a házi szövőszékeken, s ki ki féltékenyen őrizte az egyes minták titkát: a fenyős, a hálós mintáét, a felvető és a keresztszál színárnyalatáét. A kanalat, a dézsát és a háznál szükséges egyéb alkalmatosságokat maguk faragták, beleértve a facipőt is. Nyáron hársfaháncsból font bocskort viseltek.

A házakat itt fából építik, és nem szalmával, hanem zsindellyel fedik. Minden portán egy gémeskút — villás farúdra helyezett, s egyik végén nehezékes gerendára lógatott vödörrel húzzák fel a vizet a kútból. A háziasszonyok büszkesége a kapu melletti kiskert. Dália és mályva nyílik e kiskertekben: magasra szökik a fal tövében, s nemcsak a földet díszíti, hanem a kíváncsi tekintetek elől is megvéd.

Az általános kép felvázolása után most térjünk át az Issa völgyére, amely sok szempontból kivétel a Tavak Országában. Az Issa fekete, lusta folyású, mély vízű folyó, partját benőtte a fűz; tükrét helyenként teljesen beborítják a vízililiom levelei; a két partját szegélyező szelíd dombokon rétek és termékeny szántók húzódnak.

E folyóvölgyet az országban szinte ismeretlen fekete földdel, buja gyümölcsösökkel áldotta meg az Isten, s talán azzal is, hogy elzárta a külvilágtól, és lakosai soha nem érezték kellemetlennek ezt az elszigeteltséget. Az itteni, az átlagosnál gazdagabb falvak vagy a folyó mentén futó, egyetlen út mellé vagy feljebb, a teraszos dombhátakra épültek, esténként onnét néznek le ablakaik fényével a tájra, amely rezonátorként erősíti fel a kalapácsolást, a kutyaugatást, az emberi hangokat.

Fordítás: Fejér Irén (Dolina Issy, 1955)


Töredékek a METAFIZIKAI PAUZA című kötetből:

Téli hajnal Párizsban, a kávé megégette a számat,…
… öregszik a test, múlik a fiatalság, ó,…
Három szó. A világ gyönyörű.
A szél elül, épp, mikor irányát váltja

Fordítás: Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos


OLY KEVESET... (részlet)

Oly keveset mondtam.
Rövidek a napok.

Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.

Oly keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.

Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.

Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.

S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

Fordítás: Kerényi Grácia (Gdzie wschodzi słońce i kędy zapada, 1974) 


po polsku

Utwór muzyczny zatytułowany „Głosów, co ledwie są, już giną” został skomponowany z okazji 100. rocznicy urodzin Czesława Miłosza, poety i pisarza, laureata literackiej Nagrody Nobla.

W muzycznym cyklu wykorzystane zostały fragmenty utworów polskiego poety w wersji zarówno polskiej jak i węgierskiej. Kompozytor utworu, Albert Márkos, z charakterystyczną dla siebie artystyczną wolnością, strofy Miłosza ułożył w sposób wpisujący się w jego muzyczną koncepcję, nie kierując się uproszczonym kodem chronologii czy biografii poety. W utworach różnorodne techniki kompozycji przeplatają się z elementami improwizacji, niektóre fragmenty nawiązują do wielkich okresów w historii muzyki. Muzyczną teksturę, parabolę charakteryzują konsekwencja i inkoherencja, logika i incydentalność.

W realizacji tego niezwykłego projektu młodemu węgierskiemu kompozytorowi za inspirację posłużyły inne przykłady węgierskich produkcji dialogu muzyki współczesnej i literatury tj. „Kafka-fragmente” (1986) Györgya Kurtága.


TEKSTY

POETA SIEDEMDZIESIĘCIOLETNI (fragment)

Tyżeś to, bracie teologu,
Znawco niebiosów i otchłani,
Spodziewający się co roku
Kiedy ślęczałeś nad księgami,
Że dotkniesz ostatniego progu.

Zaiste, bardzoś poniżony,
Splendor myśleniu jest odjęty,
Zeszedłeś miedzy ludzkie domy
I odpływają jak okręty
A cel i port ich niewiadomy.

W tawernach siedzisz pijąc wino,
W zgiełku lubujesz się i wrzawie
Głosów, co ledwie są, już giną
Jak muzyki w grającej szafie.
I gdzie tu myśleć nad przyczyną.

Raduje ciebie smętna ziemia,
Napój wywarza się miłosny,
Moc czarodziejska serce zmienia,
A przy niej lament wielkopostny,
I tak się uczysz wybaczenia.

Żarłoczny, lekkomyślny, chciwy,
Jak gdyby śmierć nie dosięgała,
Biegniesz wpatrzony w ziemskie dziwy,
W teatrum przewrotnego ciała
Inne co dnia i co godziny.

(Nieobjęta ziemia, 1984)


KSIĄDZ CH. PO LATACH (fragment)

... moja wspólniczko w grzechu,
Ewo spod jabłoni w Ogrodzie Rozkoszy.

Kochałem twoje piersi, brzuch i usta,
Tylko jak pojąć, że jesteś inna, choć tożsama?

Że wypukłość i wklęslość uzupełniają się,
Ale czuć i myśleć możemy podobnie?

Że oczy tak samo widzą, uszy tak samo słyszą
I dotyk rzeczy ziemskie tak samo poznaje?

Nie jedno ale dwoje, nie dwoje, bo jedno,
Ja drugi, żebym siebie był przez to świadomy.

(Nieobjęta ziemia, 1984)


PRZYPOWIEŚĆ

Podaję, co powiedział Meader, i morał mam na celu.
Dokuczał mu niedźwiedź grizzly, tak śmiały i złośliwy,
Że porywał mięso karibu spod okapu chaty.
Nie tylko. Człowieka miał za nic i nie bał się ognia.
Aż którejś nocy zaczął walić w drzwi
I rozbił okno łapą, więc oni, skuleni,
Leżeli ze strzelbami i czekali ranka.
Wrócił nazajutrz pod wieczór. I Meader strzelił
Z bliska, pod lewą łopatkę. To był skok i bieg,
Nie bieg, huragan, bo nawet trafiony w serce
Grizzly, jak mówi Meader, biegnie, aż upadnie.
Znalazł go potem po śladzie i wtedy zrozumiał,
Skąd brało się dziwaczne zachowanie.
Pół szczęki zwierz miał zżarte wrzodem i próchnicą.
Ból zębów, latami. Ból z niepojętej przyczyny,
Który popycha nas nieraz do bezsensownych działań
I daje ślepą odwagę, bo wszystko nam jedno,
Aż wychodzimy z lasu, nie zawsze w nadziei,
Że uleczy nas jakiś niebiański dentysta.

(Gdzie wschodzi słońce i kędy zapada, 1974)


CO BYŁO WIELKIE

Co było wielkie, małym się wydało.
Królestwa bladły jak miedź zaśnieżona.

Co poraziło, więcej nie poraża.
Niebia ń skie ziemie toczą się i świecą.

Na brzegu rzeki, rozciągnięty w trawie,
Jak dawno, dawno, puszczam łódki z kory.

(Król Popiel i inne wiersze, 1962)


DOLINA ISSY (fragment)

Należy zacząć od opisu Kraju Jezior, w którym mieszkał Tomasz. Te okolice Europy długo były pokryte lodowcem i jest w ich krajobrazie surowość północy. Ziemia jest tu na ogół piaszczyste i kamienista, zdatna pod uprawę tylko kartofli, żyta, owsa i lnu. Tym tłumaczy się, że człowiek nie zniszczył tu lasów, które łagodzą nieco klimat i chronią od wiatrów Bałtyckiego Morza. Przeważa w nich sosna i świerk, są również brzozy, dęby i graby, brak całkowicie buków, granica ich zasięgu przebiega o wiele dalej na południe.

Można lasami podróżować tu długo, nigdy nie nużąc oczu, bo, jakludzie miasta, spo ł ecze ń stwa drzew mają swoje niepowtarzalne właściwości, tworzą wyspy, strefy, archipelagi, znaczone tu i ówdzie jakąś drogą z koleinami w piasku, leśniczówką, starą smolarnią, której rozpadające się piece obrosła roślinność. I zawsze w pewnej chwili jest z pagórka widok na niebieską taflę jeziora z białą, ledwodostrzegalną plamką perkoza, ze sznurem kaczek ciągnących nad trzcinami. Na bagnach lęgną się tutaj masy błotnego ptactwa, na wiosnę w bladym tutejszym niebie trwa wracający seriami warkot, wa-wa-wa bekasów – taki dźwięk wydaje powietrze w ich sterach z piór, kiedy odprawiają swoje monotonne akrobacje oznaczające miłość. Ten wątły warkot i bełkot cietrzewi, jakby gdzieś daleko gotował się horyzont i kumkanie tysięcy żab na łąkach (ich liczba decyduje o liczbie bocianów, mających swoje gniazda na dachach chat i stodół) są tutaj głosami tej pory, kiedy po gwałtownym topnieniu śniegów kwitnie kaczeniec i wilcze łyko – drobne różowoliliowe kwiatki na krzakach jeszcze bez liści. Dwie pory roku są temu krajowi właściwe, jakby dla nich był stworzony: wiosna i jesień – długa, najczęściej pogodna, pełna zapachów moknącego lnu, stukania międlic, biegnących z daleka ech. Gęsi ogarnia wtedy niepokój, zrywają się nieporadnie chcąc wzbić się za dzikimi, które nawołują z wysoka; zdarza się, że ktoś przynosi do domu bociana ze złamanym skrzydłem: to ten, co uratował się od śmierci, jaką towarzyszowi niezdolnemu lecieć w podróż nad Nil wymierzają dziobami strażnicy prawa: opowiada się, że tam i tam wilk porwał komuś wieprzka; z lasów słychać muzykę sów gończych: sopran, bas i baryton szczekają w biegu, goniąc za zwierzyną i po modulacji poznaje się, czy idą śladem zająca czy sarny.

Fauna jest tu mieszana, jeszcze niecałkowicie północna. Zdarzają się pardwy, ale są i kuropatwy. Wiewiórka ma zimą futerko szarawe, ale nie całkowicie szare. Są dwa gatunki zajęcy – jeden zwykły, który wygląda zimą i latem tak samo. Drugi, bielak, zmienia sierść i jest nie do odróżnienia od śniegu. To współistnienie gatunków daje materiał do rozważań uczonym, a sprawa komplikuje się jeszcze przez to, że, jak mówią myśliwi, zając zwykły ma dwie odmiany: polną i leśną, krzyżującą się czasem z bielakiem.

Człowiek do niedawna wyrabiał tutaj w domu wszystko, co było mu potrzebne. Nosił grube płótno, które kobiety rozkładają na trawie i polewają wodą, żeby zbielało na słońcu. W porze bajek i pieśni, późną jesienią, palce wyciągały z motka wełny przędzę , przy miarowym stukaniu pedału kołowrotków. Z tej przędzy gospodynie tkały sukna na domowych warsztatach, zazdrośnie strzegąc sekretów wzoru: w jodełkę, w siatkę, taki kolor na osnowę, taki na odetkę. Łyżki, kadzie i narzędzia gospodarskie strugano własnym przemysłem, tak samo jak chodaki. Latem noszono przeważnie łapcie, wyplatane z lipowego łyka. Dopiero po pierwszej wojnie światowej powstawać zaczęły spółdzielcze mleczarnie i stacje skupu zboża i mięsa, a rodzaj potrzeb mieszkańców wiosek zaczął ulegać zmianie.

Chaty buduje się tutaj z drzewa, kryje się nie słomą, a gontem. Żurawie, złożone z poprzecznej żerdzi, opartej o rozwidlony słup i obciążonej na jednym końcu, służą do wyciągania wiadra ze studni. Ambicją gospodyń jest mały ogródek przy wejściu. Hodują w nim georginie i malwy: coś, co buja wysoko pod ścianę, a nie ozdabia tylko ziemi i czego przez płot nie widać.

Od tego ogólnego obrazu trzeba przejść do doliny rzeki Issy, która pod wieloma względami jest wyjątkiem w Kraju Jezior. Issa jest czarna, głęboka, o leniwym prądzie, szczelnie obrosła łoziną; jej powierzchnia miejscami jest ledwie widoczna pod liśćmi liliiwodnych, wije się po łąkach, a pola, rozłożone na łagodnych zboczach po obu jej stronach, mają glebę urodzajną. Dolina jest błogosławiona przez rzadki u nas czarnoziem, bujność swoich sadów i może odcięcie od świata, które ludziom tutejszym nigdy nie przedstawiało się jako dokuczliwe. Wioski są tu bogatsze niż gdzie indziej, siedzące albo przy jedynej dużej drodze wzdłuż rzeki, albo wyżej nad nią, na tarasach i przyglądające się sobie wieczorem światłami okien poprzez obszar, który powtarza jak pudło rezonansowe stuk młotka, szczekanie psów i głosy ludzi – może dlatego tak znana jest ze swoich starych pieśni, które śpiewa się tutaj, rozkładając je na głosy, nigdy unisono, starając się zawsze zwyciężyć rywali w wiosce na przeciwko przez ładniejsze, powolne dogasanie frazy.

Zbieracze folkloru zapisali nad Issą wiele motywów, sięgających czasów pogańskich, jak choćby tę opowieść o Księżycu (który u nas jest mężczyzną), wychodzącym z łoża małżeńskiego, gdzie spał ze swoją żoną – Słońcem.

(Dolina Issy, 1955)

Fragmenty z tomu NIEOBJĘTA ZIEMIA (1984):

Paryski zimowy świt, parzyłem sobie usta kawą...
...ciało się starzeje, młodość się kończy, ach...
Trzy słowa. Świat jest piękny.
Wiatr ustanie w krążeniu swoim


TAK MAŁO (fragment)

Tak mało powiedziałem.
Krótkie dni.

Krótkie dni,
Krótkie noce,
Krótkie lata.

Tak mało powiedziałem,
Nie zdążyłem.

Serce moje zmęczyło się
Zachwytem,
Rozpaczą,
Gorliwością,
Nadzieją.

Nagi leżałem na brzegach
Bezludnych wysp.

I teraz nie wiem
Co było prawdziwe.

(Gdzie wschodzi słońce i kędy zapada, 1974)