Szerző/Előadó:Krausz Adrienne
 Cím:Rachmaninov: II. zongoraszonáta Op. 36 / Liszt: h-moll szonáta
(P) 2016 
Diapason 4
A mai YouTube-os, okostelefonos, virtuális világban első pillanatra elég merész vállalkozásnak tűnik ezt a hallgató és előadó számára egyaránt ördögien nehéz, bonyolult, ugyanakkor csontig hatolóan megrendítő két művet egy lemezen műsorra tűzni. E két szonáta hasonlóságait és különbözőségeit hosszú oldalakon lehetne elemezni, zenetudományi illetve művészeti érvek szólhatnának e párosítás mellett vagy ellene, részemről ez az összeállítás azonban teljesen ösztönös volt. Az a bizonyos belső hang, a józan ész és ezer óvatosságra intés ellenére (fantasztikus felvételek léteznek mindkét műből), az idő múlásával egyre hangosabbá, követelőzőbbé vált, lassan nem volt választásom, ezt a felvételt muszáj volt megcsinálnom.
Emberpróbáló, gyönyörű kihívás.
Mérföldkő, zongorista-életemben.

Krausz Adrienne


01. Rachmaninov: II. zongoraszonáta Op. 36
I. Allegro agitato
II. Non allegro – Lento
III. L’istesso tempo – Allegro molto
19:22


02. Liszt: h-moll szonáta
30:00

Összidő: 49:22
Előadók
Krausz Adrienne - zongora
Produkciós adatok:
A felvétel 2015. augusztus 17-18-án készült a BMC Koncerttermében
Zenei rendező: Matz László
Felvétel és keverés: Szabó Viktor
Artwork: Huszár László / Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

Készült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával


Az album anyaga az alábbi oldalon digitális formában is megvásárolható:


Dalok.hu Dalok.hu


Jean-Charles Hoffelé - Artamag (fr)
Franpi Barriaux - Franpisunship.com (fr)
Stéphane Friédéric - Classica (fr)
Alain Lompech - Diapason (fr)
Stefano Cascioli - Il Corriere Musicale (it)
Karol Rzepecki - Muzyka21 (pl)
Robert Ratajczak - LongPlay blog (pl)
Kovács Ilona - Gramofon (hu)
Czékus Mihály - HFP (hu)
Komlós József - Kecskemét online (hu)
Sabó I. - Papirusz portál (hu)

Kattintson a képre a nagyobb felbontásért!A mai YouTube-os, okostelefonos, virtuális világban első pillanatra elég merész vállalkozásnak tűnik ezt a hallgató és előadó számára egyaránt ördögien nehéz, bonyolult, ugyanakkor csontig hatolóan megrendítő két művet egy lemezen műsorra tűzni. E két szonáta hasonlóságait és különbözőségeit hosszú oldalakon lehetne elemezni, zenetudományi illetve művészeti érvek szólhatnának e párosítás mellett vagy ellene, részemről ez az összeállítás azonban teljesen ösztönös volt. Az a bizonyos belső hang, a józan ész és ezer óvatosságra intés ellenére (fantasztikus felvételek léteznek mindkét műből), az idő múlásával egyre hangosabbá, követelőzőbbé vált, lassan nem volt választásom, ezt a felvételt muszáj volt megcsinálnom.
Emberpróbáló, gyönyörű kihívás.
Mérföldkő, zongorista-életemben.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Dante)

Valahányszor Rachmaninov második szonátájának elejét hallom vagy játszom, ez a Dante idézet jut eszembe. Egy ősrobbanáshoz hasonló kezdéssel taszít minket Rachmaninov a pokol bugyraiba, levegőt sem vehetünk és máris, mindenféle előkészület nélkül találjuk magunkat a b-moll szonáta drámai küzdelmében.

1913-ban komponálta a mű első verzióját (pontosan 60 évvel később, mint Liszt a h-moll szonátáját), amit 1931-ben átdolgozott. Zongoristák vérre menő vitákat folytatnak arról, melyik az „igazi” b-moll szonáta. A dolgokat bonyolítja az is, hogy Vladimir Horowitz, a szerző jóváhagyásával egy saját változatot is készített és játszott.

Az 1931-es verzió mellett számomra a döntő érv az, hogy maga Rachmaninov tartotta szükségesnek a darab átdolgozását, az új kiadás elé fontosnak tartotta megjegyezni – „revised and modifi ed by the composer”. A metikulózus kompozíció ellenére végig úgy érezzük, mintha egy vibrálóan ideges, zaklatott improvizációban lennénk, valóban a pokol bugyraiban, ahol a fény és nyugalom csak pár ütemnyire képes ellenállni a drámai, kromatikus témából építkező hangzuhatagoknak. Bár a tempómegjelölés szerint a darab felosztható három tételre, a Liszt-szonátához hasonlóan egy nagyszabású műről, egyetlen nagy levegővételről van szó. Mint egy felkiáltójel, úgy tűnik fel az első tétel kromatikus témája újra és újra a mű során (ahogyan Lisztnél is), az összekapcsolódást a középső tétel előtti és utáni kis bevezető is mintegy hídként hivatott szolgálni.

A Lento megrázóan egyszerű dallama, meditatív magábafordulása számomra a zeneirodalom egyik legszebb pillanata, a szerző leplezetlen kitárulkozásától szinte „elpirul” az ember... Rachmaninov az általa átélt érzelmet vetíti belülről kifelé, azt hiszem, ez az ami annyira megfogja a hallgatót. A mű végére lassan kitisztulnak a fekete felhők és a drámai hangulatot a harmadik tételben egy igazi orosz népünnepély váltja fel.

Az „orosz” Chopin. Sokan ezzel a jelzővel illetik Rachmaninovot, bár szerintem ez az összehasonlítás inkább személyiségbeli és lelki rokonságra utal (sebezhetőség, érzékenység, állandó honvágy, depresszióra való hajlam...) mint tisztán zenei-pianisztikus közösségre. Rachmaninov, úgy gondolom a „Nagy Liszti Romantikus Hagyomány” folytatója, nemcsak szellemben, de gyakorlatilag is: unokatestvére és egy időben tanára az az Alexander Ziloti, aki Liszt utolsó éveiben Weimarban növendéke, majd később Liszt művészetének lelkes terjesztője volt.

„A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása.” (Liszt Ferenc)

Abban a tudatban nőttem fel, hogy Liszt h-moll szonátája nemzeti öröksége minden magyar zongoristának. Valamiféle szakrális magaslat, ahová csak igazi beavatottak juthatnak fel. Megmászni való hegyoldal, ahonnan az ember húsz fiatal évével még vissza-vissza csúszik, de az évek múlásával egyre messzebb jut az emelkedőn és talán újabb húsz-huszonöt év elteltével bekopoghat a szent ajtón.

Liszt alkotása maga az univerzum, amely visszahat előadójára, tükör, melybe nézve az előadó saját maga belső világát találja – hogyan alakít engem a mű és én őt hogyan alakítom. Huszonöt év tanulás-gyakorlás-előadás-pihentetés-tanulás véget nem érő folyamatát most egy pillanatra megállítom. Ez a felvétel egyféle zenélés és lélek-mérő: ez vagyunk mi, a h-moll szonáta és én, 2015. augusztus 18-án.

Talán egyetlen zeneműről sem látott napvilágot annyi elemzés, tanulmány, esszé, teória, mint a h-moll szonátáról. Elemzések a formáról – „szonáta a szonátában”, „többtételesség az egytételességben”, az öt különböző, visszatérő motivum egymásra hatásáról, a darab néha már a modern zenét vizionáló új harmóniáiról. A mű súlyosan drámai helyzetei, a teátrális karakterek, az „ördögi és angyali” vitathatatlan jelenléte természetesen remek alapul szolgál mindenféle teória születéséhez, hiszen talán könnyebb a hallgatónak, előadónak programban gondolkodni, könnyebb a Liszt által feltett megválaszolhatatlan kérdéseket teóriákkal megoldani.

Talán a Faust-történet elevenedik meg, vagy Liszt saját élettörténetét beszéli el, esetleg valóban bibliai értelemben az isteni és ördögi harca jelenik meg? Liszt egyetlen írásában sem utal valamiféle programra, és azt hiszem, a szonáta mint forma választásával is inkább a zenei mondanivaló filozofikus magasságokba emelése volt a cél. A 19. század leghatalmasabb zongoraművében a hangok mögötti világ feltárása a legnehezebb feladat.

Örök hódolat Lisztnek!

Liszt és Rachmaninov a zongorajáték valaha élt két legnagyobb óriása. Két romantikus alkotó, akik műveikkel a lét, az elmúlás, a boldogság, a szenvedés misztikus kérdéseit tárgyalják, olyan egyetemes értékeket közvetítenek, amelyek a mai okostelefonos világban is nélkülözhetetlenek, egyszóval érdemes értük élni.

Krausz Adrienne



Krausz Adrienne

Krausz Adrienne zeneakadémiai tanulmányait Nádor György, Rados Ferenc és Kurtág György osztályában végezte, részt vett Yvonne Lefébure mesterkurzusain és máig követi Rév Lívia tanácsait.

Döntős volt a Monte Carlo-i Masters versenyen, különdíjakat nyert Sydney-ben, Frankfurt-ban (Hindemith-díj) és Zürichben (kamarazene különdíj). Első helyezést ért el a Békés-Tarhosi Országos Zongoraversenyen, az olaszországi Senigallia-i Nemzetközi Versenyen, valamint az egyesült államokbeli Cincinatti Nemzetközi Zongoraversenyen. Az amerikai győzelemnek köszönhetően 1989-ben adta debütáló hangversenyét a New York-i Lincoln Centerben lévő Alice Tully Hallban. Solti György egy meghallgatást követően azonnal lekötötte egy európai turnéra a Zürichi Tonhalle Zenekarral.

Neves fesztiválok meghívottjaként koncertezett Európa számos országában, Kínában, Japán-ban és az USA-ban. Egyaránt fellépett önálló zongoraest keretében, kamaramuzsikusként, valamint zenekari szólistaként, például a Budapesti Fesztiválzenekar, a Londoni Filharmonikus Zenekar, a londoni Filharmónia Zenekar, a Berlini Szimfonikusok, illetve a Tokiói Filharmonikus Zenekar kíséretével.

Partnerei között olyan nemzetközi tekintélyű művészeket találunk mint Eötvös Péter, Fischer Iván, Perényi Miklós, Youri Bashmet, Michael Gielen, Sergei Krylov, Shlomo Mintz, Boris Pergamenshikov, a Keller és a Bartók vonósnégyes, illetve a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

2003-ban Szabó Péterrel készült lemeze elnyerte a Gramophone magazin „Év Felvétele” címét, Chopin-Sosztakovics albumát pedig a Fayard francia kiadó zenekalauza a „Les Indispensables”, a nélkülözhetetlen felvételek közé sorolta.

www.adriennekrausz.com