Szerző/Előadó:Szent Efrém Férfikar / Bubnó Tamás / Fassang László
 Cím:Liszt: Férfikarok 2.
(P) 2010 
A Szent Efrém Férfikar 2009-ben elindított sorozatában, melynek célja Liszt Ferenc valamennyi férfikarra írt művének felvétele, elsőként egy világi kórusokat tartalmazó CD jelent meg. Most a Szekszárdi mise és néhány motetta felvételével az összkiadás első, Liszt egyházi férfikaraiból összeállított programja kerül forgalomba...
Notes musicales

Text des Beihefts


01. In domum Domini ibimus – Prelúdium orgonára
Az Úr házába megyünk
3:28


02. Pax vobiscum – motetta
Békesség veletek
2:33


Mise férfihangokra (Szekszárdi mise)
03. Kyrie eleison
3:57
04. Gloria
7:37


05. Laudate Dominum – graduálé
4:21


06. Credo
7:08


07. Mihi autem adhaerere – offertórium
Nekem pedig jó az Istenhez ragaszkodni
3:25


08. Sanctus
2:58
09. Post elevationem (Benedictus)
3:34
10. Agnus Dei
4:43


11. Anima Christi sanctifica me – motetta
Krisztus lelke, szentelj meg engem
4:04


12. Excelsior! - Prelúdium orgonára
„Magasabbra!”
2:35

Összidő: 50:29
Előadók

Fassang László - orgona
Szent Efrém Férfikar
Művészeti vezető:
Bubnó Tamás

Szólisták:
Varga Donát
Viszló István
Philipp György
Cser Péter


Tenor:
Kálmán László, Varga Donát, Szabó Sebestyén, Viszló István, Fodré Lajos, Nagy Bertalan, Gavodi Zoltán, Hajnal András, Tóth Csaba, Sztojanov Georgi

Basszus:
Bubnó Márk, Philipp György, Tóth Márton, Bubnó Lőrinc, Pechan Kornél, Laborfalvi Soós Béla, Cser Péter, Silló György, Lettner Zsolt, Domahidy László
Produkciós adatok:
A felvétel a Sárospataki Református Temploban készült 2010 július 1-3-án.
Felvétel és keverés: Osváth Zoltán
Fotó: Riczu Gyula
Artwork & design: www.bachman.hu

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

Készült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a Hungarofest Nonprofit Kft. KLASSZ Zenei Irodával koprodukcióban.

Paul Griffiths - The Hungarian Quarterly (en)
Presto Classical (en)
Kozma Gábor - Gramofon (hu)
Komlós József Jr. - Kecskenet.hu (hu)

Kattintson a képre a nagyobb felbontásért!A Szent Efrém Férfikar 2009-ben elindított sorozatában, melynek célja Liszt Ferenc valamennyi férfikarra írt művének felvétele, elsőként egy világi kórusokat tartalmazó CD jelent meg. Most a Szekszárdi mise és néhány motetta felvételével az összkiadás első, Liszt egyházi férfikaraiból összeállított programja kerül forgalomba.

„Régóta vonz és erősen foglalkoztat az egyházi muzsika komponálása” – írta Liszt leghívebb magyar barátjának, Augusz Antal bárónak 1855. január 27-én, amikor felkérést kapott az „Esztergomi mise” megírására és visszatekintett addigi termésére az egyházi zene területén: „kiadtam néhány éve (Breitkopf és Härtelnél Lipcsében) egy férfihangokra írt, orgonakíséretes misét, egy Pater nostert és egy Ave Mariát, hogy eleget tegyek egy olyan szívbéli szükségletemnek, amely meghatározóbb számomra bizonyos külső előnyöknél.”


IIILiszt első miséjének kompozíciós vázlatát 1848 februárjában fejezte be. A férfikarra, férfi szólóhangokra és orgonára írt mű, melynek ősbemutatója 1852. augusztus 15-én Weimarban volt, 1853-ban jelent meg nyomtatásban „Missa quattuor vocum ad aequales concinente organo” címmel, Albach Szaniszló ferences atyának dedikálva. A zeneszerző a liturgiában használatos ősi gregorián dallamoknak fontos szerepet juttatva, a hagyományos polifón szerkesztést sem mellőzve, egyelőre még bizonyos kiforratlansággal, ugyanakkor sok tekintetben, különösen harmóniavilágában újító módon, rendkívül érzékenyen fejezi ki a miseszöveg mondanivalójával való mélységes azonosulását. Nézetei szerint „az egyházi zeneszerző prédikátor és pap is, s ahol a szó már nem elég az érzés kifejezésére, ott a hang ad neki szárnyakat és magasztosítja fel” (1857. jan. 12, levél Johann von Herbecknek, aki Liszt engedélyével fúvós szólamokat komponált a miséhez). Bár második miséjét, az esztergomi bazilika felszentelésére, vegyeskarra és zenekarra komponált, 1856. augusztus 31-én bemutatott „Missa solennis”-t Liszt addigi legfontosabb művének tekintette, a „Férfikari mise” sem értékelődött le szemében: 1856. szeptember 8-án ezt is bemutatta Magyarországon a pesti Hermina kápolna felavatása alkalmával.


IV1869-ben Liszt (számos egyházi mű, köztük további misék: a „Missa choralis” és a „Koronázási mise” tapasztalataival a háta mögött) átdolgozta „Férfikari misé”-jét. „Jobban, mint valaha, ragaszkodom a zenei nyelv legtökéletesebb szabatosságához, tisztaságához, alkalmasságához és transzparenciájához” – írta Augusznak 1869. július 14-én. Felajánlotta neki, hogy Szekszárdon az Újvárosi templom felavatásakor (amire korábban egy teljesen új misét szándékozott volna komponálni) a „Férfikari misé”-nek ezt a „lényegesen javított és egyszerűsített” verzióját adják elő, melyet 1869-ben a párizsi Repos, majd 1870-ben Breitkopf is kinyomtatott (ezúttal „Missa quatuor vocum ad aequales concinente organo, Editio nova” címmel), s amelyre Liszt további levelezésükben mint „Szekszárdi misé”-re („Messe Sexardique”) hivatkozott. Bár 1870. szeptember 23-án a budavári Mátyás-templomban Knahl Antal vezényletével a Budai Dalárda és Énekakadémia nyilvános főpróbát tartott a Szekszárdon két nap múlva előadandó miséből, az ünnepi templomavató előadást elhalaszották a közbejött, a Vatikánt érzékenyen érintő háborús események miatt, és bár a Szekszárd-Újvárosi templom orgonakarzatán Rietschl Liszt-medaillonja emlékeztet az előadás szándékára, a „Szekszárdi mise” Liszt életében valójában sohasem hangzott el Szekszárdon. Az átdolgozott verzió hivatalos bemutatójára csak 1872. július 16-án, Jénában került sor Liszt vezényletével; röviddel utána Magyarországon többször is felhangzott a Kassai Dalárda előadásában, Huszka Antal vezényletével (Kassán 1872. szeptember 1-jén és 22-én, valamint Nagyváradon egy országos dalostalálkozón szeptember 8-án).


VA számos intonálási és hangi nehézsége ellenére már első megfogalmazásában is szívesen fogadott, többek által is eldirigált misét Liszt az „Editio nova”-ban könnyebben előadhatóvá tette az énekszólamok kiegyensúlyozottabb vezetésével, a nehéz harmóniaváltások lejegyzésmódjának egyszerűsítésével, kényes szólam-szólók tutti kórus-unisonókkal való pótlásával, a prozódia jelentős javításával, világosabb formai tagolással, egy-egy fontosabb átmeneti szakasz illetve zárlat kiszélesítésével. Áttetszőbbé tette az orgona szólamát, melynek ugyanakkor helyenként a korábbinál fontosabb, önálló szerepet juttatott. Mindenekelőtt azonban még szorosabbra fűzte a liturgikus szöveg és a zene közötti kapcsolatot. Apró kihagyásokat pótolt, fölösleges szövegismétléseket törölt. Így például felszámolta azt a liturgia szempontjából hibás megoldást, hogy a Kyrie tétel a „Christe eleison” szöveg visszatérésével fejeződjék be, és a szöveg kívánalmai szerint is hármas tagolású, variált visszatérésű tételnek a szólisták által énekelt középrészét az új, végleges verzióban azzal is elkülöníti, hogy az alapvető 3/4-es metrumot a „Christe” szakaszban 4/4-re váltja.

A Gloria egy máig használatos gregorián intonációval indul, melynek kezdete az a 3 hangból álló (szó-lá-dó) motívum, amely Liszt számára kora ifjúságától kezdve, egyre inkább tudatosulva és ki is mondva a Keresztet szimbolizálta, szinte zenei névjegyévé vált; az intonáció szekundmozgásos folytatása szintén fontos szerepet kap a Mise több tételében. Az imitációs és akkordikus részeket váltogató, három részes nagyformájú tételben a megváltó Isten dicsőségét kifejező Kereszt-motívum kontrasztjaként jelenik meg a megváltásra szoruló embert képviselő, a dominánsról felugró szeptimmel kezdődő, majd skálamenettel a tonikára lehajló dallam és annak különböző variánsai.

„A Credo hangozzék sziklaszilárdan, mint a dogma” – írta Liszt annak idején Herbecknek: ezt a kórus egy zsoltárszerűen recitáló, ugyanakkor pontosan ritmizált, szekundokban mozgó, egyetlen szólamból akkordikussá kibomló zenei anyaggal fejezi ki. Az ismét három részes nagy forma középső szakaszában a „Crucifixus” rövid fúgája a barokk hagyomány, elsősorban J. S. Bach hatását mutatja. Ez a rész sokkal világosabban elkülönül az „Editio nova”-ban, mint a korai verzióban, ahol a „Crucifixus”-fúga témafeje az „et homo factus est” szöveggel kezdődött – mintegy jelezve, hogy Krisztus megtestesülése egyúttal szenvedését is előlegezi. A végleges változatban Liszt erre finom áttétellel utal: az „et homo factus est” piano akkordjaiban megjelennek ugyannak a szűkített négyeshangzatnak a hangjai, amelyek majd a rövid megnyugvás után elkülönülten, forte induló „Crucifixus”-fúga témafejét fogják képezni.

Az „Adagio espressivo, molto sostenuto” tempó-előírású Sanctus tételt, amelyet Liszt szerint „titokzatosan és gyönyörűséggel” kell előadni, szólókvartett szólaltatja meg. A „Pleni sunt coeli” motívum ezúttal lefelé hajló szeptimfelbontás. A szokatlanul bensőséges, általában a piano különböző árnyalatai között mozgó tétel csak a végén, a „Hosanna” szakaszban éri el a forte dinamikát, és ez a szakasz zeneileg lezáratlan marad. Az első verzióban a „Benedictus” nem is volt külön tétel, csak kettősvonal választotta el a Sanctus „Hosanná”-jától. A végleges megfogalmazásban a „Benedictus” ugyan külön címet kap: Post elevationem (Úrfelmutatás után), de a két tétel zenei összetartozása a motívikus kapcsolatok révén továbbra is egyértelmű. Ez a tétel különlegesen lebegő, modális akkordváltások után, megnyugtatóan egyértelmű, pianissimo G-dúr akkorddal zárul.

„Az Agnus Dei-t (akárcsak a Miserere nobis-t a Gloria-ban) szelíden és mélységes melankóliával kell hangsúlyozni, a Krisztus szenvedése iránti legbensőségesebb részvéttel; a Dona nobis pacem pedig nyugodtan, megbékélve és hittel telve lebegjen tova, mint illatozó tömjén” – írta Liszt. A tételt ismét a szólókvartett indítja, melyben hol egyik, hol másik szólista énekli a 6/8-ban ringatózó, fájdalmas dallamot, míg a többiek a szaggatott, sóhajszerű, akkordikus kíséretet adják. Teljes kontrasztként (hangnem-, ütem-, tempó- és karakterváltással) szólal meg a „Dona nobis pacem”, melyet a szólisták és a kórus állandóan egymást váltva szólaltatnak meg. A misének ez a záró szakasza azzal a gregorián intonációval indul, amely a liturgiában a „Credo” bevezetéseként használatos. „Missa choralis”-ában Liszt is erre az intonációra építi majd a „Credo” tételt, itt azonban csak most kap szerepet ez a zenei anyag, mintegy kifejezve a mélységes hitet és bizalmat, melyet a záró „Amen” akkordjai is megerősítenek.

A Szent Efrém Férfikar felvételén a Szekszárdi mise nem egyvégtében szólal meg, mivel Bubnó Tamás karnagy úgy állította össze Liszt zenéjéből a CD műsorát, hogy az egy miseliturgia teljes zenei anyagának feleljen meg. Bár a „Férfikari mise” számos koncertszerű előadásáról tudunk, magához Liszthez is a liturgiába illesztett előadás állhatott legközelebb.

Bevonulásra az orgona az „In domum Domini ibimus” („Az Úr házába megyünk”) című darabot játssza,. A rövid, ünnepélyes hangvételű darab, mely a 121. zsoltár egyetlen sorának feldolgozása, Liszt kései művei közé tartozik. Kétféle változata van: vegyeskarra rézfúvós hangszerekkel, üstdobbal és orgonával, illetve szóló orgonára. Mindkét verzió kézirata Liszt osztrák tanítványa, August von Göllerich hagyatékában maradt fenn, ő publikálta őket először 1908-ban Liszt-monográfiája mellékleteként. Az orgona-verzió a „Kirchliches Präludium – Prélude d’Eglise” („Templomi prelúdium”) címet viseli.

A férfikar bevezető éneke a „Pax vobiscum” („Békesség veletek”) motetta, melyet Liszt 1885 áprilisában komponált 4 férfihangra vagy 4 szólamú férfikarra, ad libitum orgonakísérettel a Strassburgi Férfidalegylet (Strassburger Männergesangverein) és karmesterük, Bruno Hilpert számára. Hilpert 1885. június 3-ára nagyszabású Liszt-estet rendezett számos közreműködővel a strassburgi Aubette koncertteremben, melyet az idős Liszt is megtisztelt jelenlétével. A rövid, mottó-jellegű „Pax vobiscum” a koncert nyitó száma volt. A szöveg mindössze abból a két szóból áll, melyekkel a feltámadt Jézus köszöntötte apostolait (János 20, 19-26). Az ószövetségi eredetű köszöntés máig használatos a liturgiában. Liszt kompozíciója először a „Der Chorgesang” című folyóirat 1886/3. számának mellékleteként jelent meg, majd a lap kiadója (Licht & Meyer, Lipcse) önálló kiadványként is publikálta. Végül 1887-ben maga a Strassburger Männergesangverein adta ki Liszt kéziratának hasonmását egy olyan albumban, mely az egyletnek dedikált kórusműveket tartalmazta.


VIA „Szekszárdi mise” Kyrie-je és Gloria-ja után a 116. zsoltár feldolgozása következik, „Laudate Dominum” („Dicsérjétek az Urat”). Ez a kórusmű - mint azt egy 1981-es Sotheby’s aukción felbukkant autográf tanúsítja – eredetileg az 1848-as Goethe- centenárium weimari ünnepségeire készült, Liszt azonban végül csak 1869-ben, átdolgozva hozta nyilvánosságra, mint a „Koronázási misé”-be utólag beillesztett graduálét. Magától Liszttől származik az eredetileg vegyeskarra és zenekarra komponált zsoltár orgonakíséretes férfikari letétje is, melynek kétféle - zeneileg kissé eltérő - kézirata is fennmaradt (Weimar, Goethe- und Schiller-Archiv). A felvétel alapjául az a verzió szolgált, melyet Julius Schuberth (Lipcse) adott ki oly módon, hogy a kottában szerepel mind a vegyeskari, mind a férfikari letét és a kíséretéül szolgáló, orgonán is játszható zongora szólam (lemezszáma 4898). Ez kétféle módon jelent meg: „Psalm 116” címmel önállóan, illetve a teljes „Koronázási mise” zongorakivonatában (ld. a VI. képet).

A „Szekszárdi mise” Credo tételét a „Mihi autem adhaerere” motetta követi, melyet Liszt offertóriumként komponált Assisi Szent Ferenc ünnepének miséjéhez a 73. zsoltár egy sorára: „Nekem pedig jó az Istenhez ragaszkodni, az Úristenbe vetni reményemet.” A szöveget a San Francesco templom karnagya, Boroni atya ajánlotta Liszt figyelmébe, amikor 1868 nyarán a zeneszerző Assisiben járt. Bár ez a félvers a középkori kéziratok többségében a csütörtöki matutinum egyik responzóriumának szövege, a római liturgia pedig Assisi Szent Ferenc napjára az offertóriumot („Veritas mea”) a hitvallók közös tételeiből veszi, a szöveg jól jellemzi a Liszt szívének különösen kedves szent lelkületét. A kompozíció Liszt motettáinak C. F. Kahnt (Lipcse) által publikált gyűjteményeiben jelent meg (Neun Kirchenchor-Gesänge 1871, illetve Zwölf Kirchenchor-Gesänge 1882).

A „Szekszárdi mise” további három tételét (Sanctus, Post elevationem/Benedictus és Agnus Dei) a Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított, de valószínűleg korábbi (XIV. századi eredetű) szentáldozási imádság követi: „Anima Christi, sanctifica me” („Krisztus lelke, szentelj meg engem”). Ezt a szöveget, mely a misekönyvekben hálaadó imádságként szerepel, Liszt kétféle verzióban is megkomponálta férfikarra és orgonára 1874-ben. A Szent Efrém férfikar az 1. verziót énekli, mely Liszt életében kiadatlan maradt, csak 1936-ban adta közre Philipp Wolfrum Liszt zeneműveinek régi összkiadása (Breitkopf & Härtel, Lipcse) V/6. kötetében. Ez a verzió sokkal szubjektívabb, szenvedélyesebb, mint a 2. verzió, melyet Liszt felvett Kahntnál megjelent motetta-gyűjteményeibe.


VIIBefejezésül az „Excelsior! Prelúdium orgonára” hangzik fel. Liszt 1874-ben „Die Glocken des Strassburger Münsters” („A Strassburgi Katedrális harangjai”) címmel kétrészes kantátát komponált Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882) verseire. A kantáta címét adó drámai költemény Longfellow Krisztus-trilógiájából („Christus: A Mystery”) a második rész, az „Arany legenda” („The Golden Legend”) prológja. Ez a vers, melyet Liszt „Die Glocken” („A harangok”) címmel kantátájának fő részeként zenésít meg, a szent győzelmét fejezi ki a gonosz felett, a templomra rátörő Lucifer és a védelmező harangok drámai párbeszédével. A kantáta előjátékát az amerikai költő egy másik, „Excelsior!” („Magasabbra!”) című költeménye ihlette. A 9 szakaszos vers, melynek Liszt csupán egyetlen szavát: a címadó refrént használta fel, a kitartás szimbólumaként egy ifjút mutat be, aki egy „Excelsior!” feliratú zászlót (ez volt a költő szűkebb hazája, New York állam jelmondata) a zord Alpok csúcsaira hágva élete árán is átvisz. „Excelsior! Ez a költészet és a Zene jelmondata: ők szüntelenül éneklik a századoknak s az egeknek az emberi lélek felmagasztalását s kísérik így a ’sursum corda’-t [’emeljük föl szívünket’], amely minden nap visszhangzik a templomokban s harangjaikban” – írta Liszt Longfellownak 1874. november 22-én.


VIIIA bariton és mezzoszoprán szólóra, vegyeskarra és zenekarra írt kantáta ősbemutatója 1875. március 10-én Budapesten volt Liszt vezényletével azon a koncerten, melyet Wagner közreműködésével Bayreuth javára szerveztek. Az 1. rész (Excelsior! Vorspiel) alapvetően hangszeres fogantatású, és énekszólamok nélkül is előadható. Kezdő motívumát később Wagner a „Parsifal” egyik legfontosabb témájaként használta fel („Liebesmahlspruch” vagy „Abendmahl-Motiv”). Ezt az 1. tételt írta át Liszt orgonára, ad libitum énekszólamokkal. A kantáta partitúrája, énekes zongorakivonata és zenekari szólamai a lipcsei Julius Schuberth kiadónál jelentek meg 1875 novemberében (ld. a VII. képet). Az orgonadarab megjelentetését ugyanez a kiadó Gottschalg-Liszt: „Repertorium für Orgel, Harmonium oder Pedal-Flügel” sorozatának 4. kötetében tervezte – ez a kötet azonban, melynek tartalomjegyzékét a 3. kötet 2. kiadásában előre kinyomtatták (ld. a VIII. képet), sohasem jelent meg, s az „Excelsior!” orgonaverziója Liszt életében kiadatlan maradt. Felvételünkön Fassang László a Martin Haselböck gondozásában megjelent modern kiadást használta (Wien 1986, Universal). A kantáta prelúdiuma a virtuális liturgiában a kivonulási zene, a postlúdium szerepét tölti be.

Eckhardt Mária



Szent Efrém Férfikar


IIAz együttest Bubnó Tamás alakította 2002-ben. A karvezető Kárpátalján folytatott kutatásokat egyházzenei doktorátusához, melynek témája A magyarországi és a Kárpátok-vidéki görög katolikus dallamok eredete és variánsai volt. Itt bukkant rá egy ismeretlen kéziratra, Boksay János (1874-1940) kárpátaljai görög katolikus pap-zeneszerző férfikarra komponált Aranyszájú Szent János-liturgiájára. A kórust tehát alapvetően azzal a céllal hozta létre, hogy megszólaltassa a felfedezett művet, így összegyűjtötte egyrészről hivatásos karénekes barátait, akik a legnagyszerűbb budapesti kórusokban énekeltek (mint például Honvéd Férfikar, Magyar Rádió Kórusa, Nemzeti Énekkar, Tomkins Énekegyüttes), másrészről a Budapesti Énekes Iskolában (Schola Cantorum Budapestiensis) végzett énekes tanítványait.

Az újonnan alakult, tizenöt fős együttest rendszeresen meghívták, hogy görög katolikus liturgiákon teljesítsen szolgálatot. Végleges nevük az egyik első nagy bizánci himnuszköltőt, Szír Szent Efrémet (306-373) idézi, akit már életében a „Szentlélek hárfája” névvel illettek.

Az együttes idővel egyre több koncertmeghívást kapott, első CD-jüket, a Boksay-liturgiát a Hungaroton adta ki. Repertoárjukat szláv-ortodox klasszikusok műveivel szélesítették, ennek eredményképpen jelent meg második lemezük Byzantine spirit címmel az Orpheia kiadónál. A görög-bizánci, bolgár, magyar, orosz, ruszin, ukrán egyházzenei válogatás mellé egy különlegesség került: Liszt Ferenc egyetlen egyházi szláv nyelvre komponált motettája, a Slavimo Slavno Slaveni. Ebben az időben a kórus jelentős támogatója volt az Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzat.
A Szent Efrém Férfikar harmadik és negyedik CD-je Liszt: Male Choruses I (2009) illetve Byzantine mosaics (2010) címmel jelent meg a BMC kiadónál. Ez utóbbit a luxemburgi Pizzicato Magazine 2010 júniusában Supersonic Award elismeréssel jutalmazta.

2006-ban átütő nemzetközi sikert ért el az együttes: a Hajnówka Nemzetközi Ortodox Egyházzenei Fesztiválon (Lengyelország) megnyerték a professzionális kamarakórus kategória versenyét. Először fordult elő a rangos fesztivál 25 éves történetében, hogy nem szláv kórus vitte el az első díjat.

Az elmúlt öt évben a Szent Efrém Férfikar koncertezett Berlin, Moszkva, Szentpétervár, Párizs és Róma jelentős hangversenytermeiben és templomaiban, turnéztak Lengyelországban, Szlovákiában és Szerbiában is. Nagyhírű külföldi és hazai fesztiválok kérték fel őket vendégszereplésre: Schleswig-Holstein Musik Festival (2007), Festival de Royaumont (2008), Festival d’Auvers-sur-Oise (2009), Budapesti Tavaszi Fesztivál (2006, 2008), Miskolci Operafesztivál (2007, 2010), Művészetek Völgye (2006, 2007), Arcus Temporum, Pannonhalma (2008), Csajkovszkij Maraton, Budapest (2008), Ördögkatlan Fesztivál (2008, 2009, 2010), Pécs – Európa Kulturális Fővárosa (2010), Janacek Festival, Kravare (2010), Dvorak Festival, Olomouc (2010), Donaufest-Ulm (2010), Liszt Festival, Raiding (2010).

Az együttes fő célja továbbra is a bizánci rítusú egyházzene autentikus megszólaltatása, ám tematikus koncertek alkalmával a Szent Efrém Férfikar időnként műsorára tűz más, nyugati rítusú énekeket (gregoriánt, protestáns énekeket, gospeleket), valamint világi műveket, amennyiben azok kamarakórus létszámmal is megszólaltathatóak. Liszt- és Bartók-előadásuk például óriási sikernek örvendett a 2007-es németországi Schleswig-Holstein-i Fesztiválon. Terveik között szerepel e két nagy magyar szerző férfikarainak összkiadása, további bizánci lemezek elkészítése mellett.



Fassang László

A világ legrangosabb orgonaversenyeinek győzteseként és díjazottjaként Fassang László pályája 2002 óta töretlenül ível felfelé. Diplomáit a budapesti Zeneakadémián és a párizsi Conservatoire-on szerezte. Tanulmányait megszakítva 2000-ben egy évet töltött Japánban, ahol a Sapporói Koncertterem rezidens orgonistája volt. 2002-ben a kanadai Calgary-versenyen elnyerte az improvizáció aranymedálját, 2004-ben pedig neki ítélték oda a világ legjelentősebb orgonaversenyének tartott Chartres-i verseny interpretációs nagydíját és közönségdíját.

Szólólemezei jelentek meg Japánban és Franciaországban. Világszerte koncertezik, emellett a spanyolországi San Sebastian Zeneművészeti Főiskoláján improvizációt tanított. Szakértőként részt vett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonájának építésében. 2006 óta a Művészetek Palotája orgonakoncertjeinek művészeti vezetője. Ugyancsak 2006-ban Liszt Ferenc-díjjal és Prima Díjjal tüntették ki. 2008 szeptemberétől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgonatanára lett.