Szerző/Előadó:Ligeti György
 Cím:Requiem, Apparitions, San Francisco Polyphony
(P) 2011 
Grammy Nominees 2013 Preis der Deutschen Schallplattenkritik

Ligeti Györgyöt fiatal kora óta foglalkoztatta egy requiem komponálásának gondolata. Az első vázlatokat még Magyarországon jegyezte le 1953-ban, majd néhány év múltán, 1956-ban újból munkához látott, ám végül mindkét változat befejezetlen maradt...
Text des Beihefts


Disc 1 - CD

Requiem (1963-64/97)
Szoprán és mezzoszoprán hangra, két vegyeskarra és zenekarra
01. Introitus
5:42
02. Kyrie
6:52
03. De die judicii
9:09
04. Lacrimosa
5:04


Apparitions (1958-59)
Zenekarra
05. Lento
6:39
06. Agitato
2:40


07. San Francisco Polyphony (1973-74)
Zenekarra
12:48


Disc 2 - DVD audio (DTS / Dolby Digital 5.1)

Requiem (1963-64/97)
Szoprán és mezzoszoprán hangra, két vegyeskarra és zenekarra
01. Introitus
5:42
02. Kyrie
6:52
03. De die judicii
9.09
04. Lacrimosa
5:04


Apparitions (1958-59)
Zenekarra
05. Lento
6:39
06. Agitato
2:40


07. San Francisco Polyphony (1973-74)
Zenekarra
12:48

Összidő: 49:16
Előadók
Barbara Hannigan - szoprán (1-4)
Susan Parry - szoprán (1-4)
WDR Sinfonieorchester Köln
WDR Rundfunkchor Köln (1-4)
SWR Vokalensemble Stuttgart (1-4)
vezényel: Eötvös Péter
Produkciós adatok:
Licensz: WDR Mediagroup Licensing GMBH
Felvétel: WDR, Kölner Philharmonie, 2008. november 26. (7), 2008. november 28. (5-6), 2008 december 5. (1-4)
Executive producer: Harry Vogt
Zenei rendező: Stephan Hahn
Felvétel: Christoph Gronarz
Vágás: Angelika Hessberger
Keverés: Eötvös Péter, Stephan Hahn, Christoph Gronarz és Harry Vogt
Zeneműkiadók: Peters (1-4), Universal Edition (5-6), Schott Music (7)
Artwork & Design > www.bachman.hu

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

Készült a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a WDR együttműködésével



Az album anyaga az alábbi oldalon digitális formában is megvásárolható:


Dalok.hu Dalok.hu


Paul Griffiths - The Hungarian Quarterly (en)
Paul Griffiths - disgwylfa.com (en)
swr.de (ger)
Dr. Stefan Drees - klassik.com (ger)
Paolo Tarsi - Argo (ita)
Paco Yáñez - Mundoclasico.com (esp)
Fidelio (hu)

Kattintson a képre a nagyobb felbontásért!
Requiem

Ligeti Györgyöt fiatal kora óta foglalkoztatta egy requiem komponálásának gondolata. Az első vázlatokat még Magyarországon jegyezte le 1953-ban, majd néhány év múltán, 1956-ban újból munkához látott, ám végül mindkét változat befejezetlen maradt. Nyugat-európai emigrációja, a háború utáni modern zenei irányzatok megismerése és saját zenei nyelvének megtalálása után, 1963-ban nyúlt ismét a témához. A kompozíciós munka másfél évig tartott, a mű ősbemutatója 1965 márciusában volt Stockholmban.

Annak ellenére, hogy a halotti mise szövegének zenébe öntésével Ligeti több évszázadra nyúló hagyományt folytat, műve a legkevésbé sem hagyományos, és egyáltalán nem kapcsolódik a műfaj korábbi alkotásaihoz. Ligeti megzenésítésének egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy nem tartalmazza a halotti mise teljes szövegét, csupán az Introitust, a Kyriét és a Szekvenciát. (A Communio szövegét a zeneszerző néhány évvel később egy különálló énekkari műben, a Lux aeternában használta fel.) A másik, hogy Ligeti Requiemjében a liturgikus textus mintegy rejtetten, a mű felszíne alatt van csak jelen. Nem a szöveg jelentése vagy affektív tartalma áll az előtérben, hanem maga a hangzás, annak minden érzékletes „fizikai” tulajdonságával - színével, vastagságával, tömegével, sűrűségével - együtt. A Requiem hangzását szinte mindvégig szétszálazhatatlanul bonyolult, sokszólamú textúrák és kromatikusan kitöltött hangkomplexumok jellemzik. Technikailag ezt egyrészt az előadó apparátus méretével, másrészt a szólamok összeszövésének módjával éri el a zeneszerző.

A Requiem partitúrája hatalmas apparátust ír elő: nagy létszámú, húszszólamú énekkart, nagyzenekart, valamint egy szoprán és egy mezzoszoprán szólistát. A húszszólamú kórus egy olyan sűrű szövésű polifon textúra kialakítására teremt lehetőséget, melyben az egyes szólamok külön-külön már nem hallhatók: mozgásaik kölcsönösen kiegészítik és kioltják egymást. Ennek eredménye egyfajta irizáló hangzás, mely belül kontrapunktikusan szerkesztett és mozgalmas, kívülről azonban statikusnak hat.

Ezen a - Ligeti által „mikropolifóniának” nevezett - technikán alapul a komponista hatvanas években írott zenéjének jellegzetes hangzásvilága. Az Introitus (Requiem aeternam) zenéje statikus jellegű, a polifon szólamszövedék mintha egyhelyben állna. Pedig valójában lassú változás zajlik: a zene a basszusok kezdeti mély regiszteréből lassanként egyre feljebb kúszik, a hangzás a teljes sötétséget követően fokozatosan fény-árnyékossá válik és kivilágosodik. A hangzásbeli felfénylés egybeesik a kórus által énekelt lux perpetua (örök világosság) szöveg-résszel. A Kyrie zenéje az előző tételénél mozgalmasabb: a kórusszövevény hömpölygő mozgása az epekedő fohász gesztusa mellett a fel-feltörő zokogást is megidézi.

A mű központi, legsúlyosabb része Celanói Tamás Dies irae kezdetű szekvenciájának megzenésítése. E tétel különös előfutára Ligeti egy évtizeddel későbbi operájának, a Grand Macabre-nak, melynek témája szintén az utolsó ítélet - igaz, végletesen ironikus, kiforgatott módon. Ligeti Requiem-beli víziója ezzel szemben cseppet sem ironikus, inkább dermesztően félelmetes. Az Introitus statikussága és a Kyrie folyamatos hömpölygése után a Szekvencia a legdrámaiabb kontrasztokat hozza, mind a tempó, mind a dinamika, mind a regiszterhasználat, mind pedig a hangszínek terén. A Szekvencia két utolsó versszakát (Lacrimosa) Ligeti külön tételben zenésítette meg. A Lacrimosa az egész mű epilógusa: olyan, mintha az elhangzottakra nagy idő - és térbeli távolságból tekintenénk vissza. A kórus elhallgat, csupán a két szólista énekel, csökkentett zenekari kíséret mellett.

Ligeti Requiemje a huszadik század kataklizmáit közvetlen közelről át- és túlélt ember megrendítő intenzív vallomása a halálról és a félelemről.


Apparitions

Az Apparitions (Jelenések) különleges helyet foglal el Ligeti György életművében. Ez az emigrációt követő első hangszeres alkotása, egyúttal az első műve, amely jelentős nemzetközi feltűnést keltett: ősbemutatójára 1960 júniusában került sor az Új Zene Nemzetközi Társasága kölni zeneünnepén. Az 1958-59-ben keletkezett kompozíció demonstratívan tanúskodik arról az óriási változásról, amely 1956 után ment végbe Ligeti zenei gondolkodásában. Annál meglepőbb, hogy a darab első változata - a zeneszerző saját bevallása szerint - már 1956 nyarán, Budapesten elkészült. Ez az eredetileg Vízióknak nevezett partitúra azonban sajnos elveszett. A következő évben, Kölnben - immár Apparitions címmel - Ligeti belekezdett egy újabb verzióba, azonban ezzel sem volt elégedett, s csak 1958-59-ben alkotta meg a mű végleges formáját. Ily módon az Apparitions hídként köti össze a komponista emigráció előtti és utáni zenéjét.

Ligeti útja Budapestről Bécsen át Kölnbe vezetett, ahol több mint egy éven át az új zene egyik fellegvárának számító Nyugatnémet Rádió elektronikus zenei stúdiójában dolgozott. Itt alkalma nyílt megismerni korának új zenéjét, amelytől Magyarországon mindaddig teljesen el volt vágva. Ligeti zenei gondolkodása számára a legnagyobb újdonságot kétségkívül az elektronikus zeneszerzés technikájának megismerése jelentette. Ő maga két befejezett és egy befejezetlen darabot komponált erre a számára teljesen új médiumra, mely a zeneszerzésről való gondolkodás totálisan más módját követelte meg, mint amivel azelőtt találkozott.

Az elektronikus médiummal való beható foglalkozás érezhető a nagyzenekarra komponált Apparitions-on is: a zene hagyományos „alkotóelemei”, a dallam, a ritmus, a harmónia eltűnnek, helyükbe a puszta „hangzások” lépnek. Ezeket a zeneszerző úgyszólván darabonként illeszti egymáshoz - hasonlóan az elektronikus zenéhez, ahol a hangszalagdarabkákat ragasztja össze. E hangzások igen különfélék: vannak köztük teljesen statikus, hosszan elnyúló, valamint finom belső mozgásokat mutató, irizáló textúrák, vannak olyanok, amelyek megszólalásuk közben fel- vagy éppen leépülnek, emellett előfordulnak szilárdabb, zörejszerű, szilánkosabb hangesemények is. Mindezek váratlan módon is felválthatják egymást, de észrevétlenül is átmehetnek egymásba. Miközben a hallgató figyelmét a különálló, egymástól látszólag független hangzások kötik le, valójában egy egyirányú, megfordíthatatlan folyamat megy végbe. Egy olyan zenei forma jön létre, amely - a zeneszerző szavaival élve - állapotok és események folytonos kölcsönhatásából áll, s amelyben egyetlen korábbi állapot sem térhet vissza. Ezt a visszahozhatatlanságot némileg ellensúlyozza a mű nagyformája: a második tétel ugyanis az elsőnek szabad variációja.


San Francisco Polyphony

Ha létezik olyan zeneszerzési technika, amely Ligeti Györgyöt csaknem egész életében, legkülönfélébb stíluskorszakaiban egyaránt erősen foglalkoztatta, akkor az a polifónia. A sok szólamban való gondolkodás, a számos különálló alkotóelemből és részletstruktúrából létrejövő globális struktúra ideája (amelyben az alkotóelemek mintegy „feloldódnak” és önállóan már nem észlelhetők) végigkíséri Ligeti életművét. Ez az elképzelés azonban mindig más és más módon ölt testet a zeneszerző műveiben.

Az 1960-as évek közepétől Ligeti „mikropolifon” írásmódja fokozatosan átalakul: a szétszálazhatatlanul sűrűn összeszőtt szólamokból létrehozott, harmóniai és ritmikai szempontból egyaránt semleges zenei térben újból felbukkannak melodikus alakzatok és ritmikus folyamatok. A statikus, homályos hangszőttes mellett és helyett egyre több dallamvonalat hallunk, ezek azonban széttartóak, különböző sebességűek és eltérő metrikai-ritmikai artikuláció jellemzi őket. Ha az Apparitions a kezdetét, a Requiem pedig a kiteljesedését jelentette Ligeti „mikropolifon” technikájának és stílusának, akkor a San Francisco Polyphony a végpontot (egyúttal a stílusváltás előtti pillanatot) jelzi a „mikropolifóniától’ egy áttetszőbb, rajzosabb jellegű „új polifónia” felé vezető úton.

A mű a zenekar középső regiszterében indul, majd a zenei anyag lassanként szétválik, polarizálódik, hatalmas űrt hagyva középen. A darab második fele virtuóz jellegű: felfelé irányuló gyors skálatöredékeket és villódzó hangszíneket hallunk, majd fokozatosan elvékonyodik a zenei szövet, végül feltorlódnak a motívumok és a csúcsponton váratlanul véget ér a darab. Az egytételes kompozíció címe egyrészt a zeneszerzési technikára utal (Polyphony), másrészt az ősbemutató helyszínére (San Francisco). A darab a San Francisco-i Szimfonikus Zenekar fennállásának hatvanadik évfordulójára készült, és ez a zenekar mutatta be 1975 janárjában, Seiji Ozawa vezényletével.

Kerékfy Márton