"A művész magányos" - így érezte a 19. század legnagyobb előadóművésze és egyik legjelentősebb komponistája, Liszt Ferenc az 1830-as évek derekán, megfogalmazva a múzsák kegyeltjeinek paradox helyzetét. Ugyanaz a társadalmi elit, amely este az operában vagy a koncertteremben szívesen vetette alá magát a sztárok varázsának, nappal nem fogadta el őket egyenrangúként. Liszt egész életpályája a művész szociális felemelkedésének jegyében zajlott. A művész - a muzsikus - bár szociális értelemben elvileg ugyanolyan karriert csinálhat, mint egy bankigazgató, ma magányosabb, mint valaha. A kor a megfogható anyagnak s a racionalitásnak kedvez, a muzsikus viszont megfoghatatlan, azaz: anyagtalan anyaggal dolgozik, hangok között él, rég elporladt, s mégis halhatatlan elődei - Bach, Mozart, Beethoven s a többiek - árnyékában.

A muzsikusnak otthont teremteni, figyelemmel követni munkáját, s hozzáférhető módon közvetíteni kalandjait a hangokkal - akár alkotóként, akár előadóként - ez ma olyan cél, amely felé a művészettel érző s mecénásként gondolkodó kiadónak törekednie kell. A Budapest Music Center - bizonyára azért is, mert alapítói muzsikusok - szó szerint értelmezi a kiadó tolmács-funkcióját. A BMC (elődcégével, a Bouvard & Pécuchet-vel) tízéves története alatt széles gesztussal ölelte magához a magyar klasszikus és jazz zenét. Ötven CD-kiadványt segített napvilágra (repertoárján Liszt-művek éppúgy megtalálhatók, mint a magyar kortárs-zene különböző egyéniségeinek szerzői lemeze és a magyar jazz jeles képviseloinek alkotásai), ezen felül vállalta, hogy egyfajta folyamatosan zengő fanfárként a legújabb médiumok bevonásával hirdeti Liszt, Bartók, Kodály, Kurtág, Eötvös és Ligeti országának zenei múltját és jelenét. A BMC "harsonáira" oda kell figyelni: egy elmagányosodott muzsikustársadalom életbevágóan fontos üzenetét közvetítik.

Batta András (Gramofon,1998)